| Timaru-Kast Sándor
Kelták és magyarok...
A kelták
„Az első, e földön [Magyarországon] lakó nép, melynek neve megmaradt, a kelta nép volt, mely Krisztus születése előtt 5 - 6 száz esztendővel rajzott ki Ázsiából. Ez a nép már ismerte a kőnél, bronznál tökéletesebb vasat. Ez már vasból kovácsolt fegyverrel foglalta el a földet, lett ura ennek a hazának. Művelte a földet, foglalkozott állattenyésztéssel, űzte a kereskedést...“ - írja Benedek Elek a ‘Hazánk története’ (1995, 5. old.) című könyvében.
Ha a keltákról szó esik, mindenkinek eszébe jut Asterix rajzfilm figura, de eszünkbe jut az is, hogy az, aki Első Szentkirályunk fejére tette a koronát ugyancsak egy „kelta“ volt ? – Asterik. A turistát, aki Budapestre látogat, természetesen felviszik a Gellérthegyre (KELEN-hegyre). Itt menhirek őrzik a kelták emlékét. Vajon hány magyar tudja, hogy Budapesten a 3-ik kerületben van egy ‘Kelta utca’ is, vagy hogy maga Budapest is egy ősi kelta település helyén épült: Aquincum. E római kori név nyilván a település ősi kelta nevének fordítása (vagy latinosítása), amely feltehetően AUBHWN [ejtsd: AVÚN] „Vízhon” volt („Ofen” a koraközépkorban a város neve, aminek semmi köze német – ahogyan „Pest”-nek sem szláv – kemencékhez). Tőle északra emelkedett hajdan a SICAMBRIA híres kelta vára, aminek neve SICAN [i] -BHARR lehetett ellatinosítása előtt, azaz ‘Szék-bérces’ (magas dombon álló ‘Szék’) – ilyen (is) volt hajdan a magyar nyelv szerkezete, lásd még: ‘Hegy-magas’ a Balatonnál vagy ‘Becs-kerek’ a Bánságban. Írül SUÍOCHAN [szíkán] azt jelenti, hogy: szék, ülés, pad; ülep; lakhely, székhely; ülés, gyűlés, törvényszéki ülés(-szak) [ó vö. ótörök SÄKU szék, tatár SEKE pad, japán SEKI ülés, ülőhely] + BARR csúcs, bérc.
A hunok megostromolják az itteni, a Duna vonalát (limes-t) védő római őrséget, és talán, a helybeli kelták segítségével is, fényesen győznek. A (pannon-)kelták egy állandó ádáz harcot folytattak a római megszállók ellen, a lázadások sora arra késztette a megszállókat, hogy egyre nagyobb számban telepítsenek hadsereget a kelta vidékekre, és egyre kíméletlenebbül rombolják a kelta civilizációt. Még az emléküket is ki akarták törölni a tudatból és a történelemből, mint ahogyan az etruszkokkal is ezt tették. Ezért teljesen kézenfekvő a hun-kelta együttműködés, ami még Attila korában is működött (Eudoxius – AUDAX az „Ádáz” – gall druida, Attila orvosa és tanácsadója volt. Ő az, aki elkíséri nagykirályunkat a galliai hadjáratban is, és aki a helyi kelta vezérekkel tárgyal). Győzelem keltául BOUDA. Lehet, hogy még "bouda" örömkiáltásokkal is fogadták a bevonuló hun sereget. A győztes hunok már azért is felszabadítóan hatottak, mert társadalmuk nem ismerte a ‘civilizált’ római kegyetlen rabszolgatartást. A „Győzelem” után felépült BUDA, az ‘Ős-Buda’, amelyet „Attila-várá“-nak (Etzilburg) ismerünk a történelemből.
Előfordulhat ugyan, hogy a kelta-pannonok és a hun-magyarok megértették egymást, egy pohár finom kelta MEDU = hun MEDOS (magyar "MÉZES") mellett bizonyára igen. Diodor görög krónikástól tudjuk, hogy a kelták imádtak mulatozni, szórakozni, lakomázni, de ezt rendkívül szertartásosan tették: urak és szolgák együtt ettek, a nagy húsos üstöt körbeülték. A kelták is, akárcsak a hunok, többnyire óriási üstökben főzték pörköltszerű ételeiket. A druida (torda) az ételeket megáldotta (ír ALTA-igh áldani), hálát adott Istennek (ír ALTÚ hálaadás) segítségéért. Ezután elkezdődődhetett a lakoma. A harcban vitézkedők kapták a legfinomabb falatokat. A nagy csülköket lerágták, a le nem harapható részeket, pedig az oldalukon, külön hüvelyben tartott tőrrel vágták le. Evéskor mindig ételmaradékok akadtak fenn a hosszú, lombos bajszaikon. Az impozáns bajusz, íváskor mint egy "szűrő" engedte át az édes nedűt. A kelták sört (CÚRÚ) s mézes bort (MEDU) ittak. A medu előállításához mézet használtak (> vö. breton MEZ = magyar MÉZ). A lakomákon gyakran lerészegedtek, majd összevesztek és össze is verekedtek, mert állítólag nagyon lobbanékonyak voltak. A kelták szórakozni is szerettek (ír SORCHA vidám, derűs > SCORAIOCHT mulatság). A lakomákon a zenészek mindig jelen voltak, ami egy Sopronban felfedezett edényen is látható. A kelták kedveltek mindent agyonbeszélni, verselni (danósok, regösök), erejüket versenyekben [ii] megmérni, birkózni [iii] , lóversenyeket rendezni, csapatmérkőzéseken részt venni, egy futballszerű labdamérkőzést [iv] (ezt Írországban ma is kedvelik, és ír vagy kelta labdarúgásnak hívják) vagy FIDCHELL-t játszani, ami annyit jelent, hogy – olvasom a német fordításban: "hölzerne Weisheit" („fa-okosság“)[v]. Diodor elmeséli, hogy egy táblán, fabábukkal játszott háborúról van szó, egy FA-CSEL-ről ! Lásd: írül FID fa + CHELL furfang, csel, játék, CALAOIS csalás, CEALG csal, becsap; horgászik, CEALA-igh eltüntet, elrejt ([vi]) ó magyar CSAL, CSEL, CSALI (> vö. török ÇAL-mak lop, ÇAL-dir-mak játszik, becsap).
Kik voltak és honnan jöttek a kelták?
Myles Dillon és Nora Chadwick szerint a brit szigeteken az első kelta települések a korai bronzkorban (Kr.e. 1180 körül) jelentek meg, ők Anglia kőkorszakvégi őslakóit is protokeltáknak minősítik. Leon E. Stover és Bruce Kraig angol régészek Wessex és Magyarország egyes történelem előtti korból származó leleteiből arra következtetett, hogy a kelták talán már a harmadik évezredben is jelen voltak Európában. Régen meghaladta az idő azoknak a 19. századi nyelvészeknek és néprajz-kutatóknak az elképzeléseit, akik indoeurópai eredetűnek vélték a keltákat...([vii])
A mai kutatások eredményeként nyilvánvalóvá vált, hogy a keltáknak nagyon kevés kapcsolódási pontjuk van az (indo-)európai népekhez, akiket az újkőkor vége felé beállott masszív belső-ázsiai bevándorlási hullám itt talált Európa peremein, az északi és a déli tengermellékeken. Ekkor még Európa középső részét, az Alpok északi lejtőitől a németföldi Középhegységig, azaz a Duna-Majna-Rajna vidékét sűrű és kiterjedt erdők borították. Itt számottevő lakossággal nem lehet számítani.
Háromezer évvel ezelőtt az égetéses erdőirtások mennyisége Közép-Európában ismét ugrásszerűen megnő, amire a talajrétegekben talált elégett fa és faszén mennyisége után lehet következtetni. Ez azzal függ össze, hogy belső-ázsiai lovasnépek fokozatosan Közép-Európába nyomultak. Arra a kérdésre, hogy miért indultak el Nyugat felé, egyértelmű választ nem adhatunk: talán bajok voltak a túlnépesedéssel, de lehet, hogy klimaváltozások okolhatók. A terjeszkedést, illetve elvándorlást azt tette lehetővé, hogy a lovasnépeknek sikerült szállításra alkalmas szekereket gyártani és olyan izmos lovakat kitenyészteni, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy ezeket a szekereket hosszú távolságokra elhúzzák. Ehhez a terjeszkedéshez tartozik egyébként a szkíták és a történelmileg nehezen meg-fogható kimmerek (hon)foglaló és portyázó hadjáratai is, az utóbbiak, amikor a Duna-medencébe benyomultak, magukkal rángatták a trákokat is a Balkán északi tájaira.([viii])
Már sokan rájöttek arra, hogy Európában (és ennek nyugati részein) sok az olyan földrajzi elnevezés, amely a ma ott élő lakosság nyelvén az ég-világon semmit nem jelent, és sem a latinból, sem a germánból nem értelmezhető, ellenben élőfogalmak a magyar nyelvben, mint például a helységnevekben 'nyakatekerten' jelentkező kő, mező, falu stb.
Kik is alkották meg (Nyugat-)Európa legelső "civilizációját" ?... A KELTÁK !
A keltákat Ephorosz, a Kr.e. 4. században élő görög krónikás, a szkítákkal, a perzsákkal és a libyaiakkal együtt a világ legnagyobb népéi közé sorolja. A kelták népesítették be Európát a Brit-szigetektől az Al-Dunáig és még azon is túl, Scythia és Kis-Ázsia felé. Kr.e. 500 körül egész Európa "kelta kézen" volt.
A kelták krónikásaink előtt sem voltak ismeretlenek. A Képes Krónika, első részében a "Teremtés könyvé"-ben, Josephus Flaviusra és Ieronimusra hivatkozva Noé három fiairól ad rövid tájékoztatót: "szétszéledtek három részébe a világnak, Sam Ázsiát, Cam Afrikát, Japhet Európát kapta osztályrészül."([ix]). Josephus Flavius-nak ‘A zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy ennek a Japhetnek hét fia volt (> hettiták ?), "akiknek országai az ázsiai Taurus és Amanus hegyeitől a Tanais (Don) folyóig és Gadiráig terjedtek Európában." Ezek a területek addig lakatlanok voltak, így az ott letelepedő népek saját neveiket adták. A zsidó történész Japhet fiainak nevét is ismerteti: Gomár, Magóg, Madai, Javán, Tubál, Mosoch és Thyras. Népük tőlük kapta nevét: "Így hívták egykor a mostani galatákat gomároknak és a mostani Scythákat magoroknak ősapjuk Magóg után..." - mondja Flavius. A Képes Krónika a galatákat GALLOK-nak nevezi, és azt írja, hogy Trója eleste után Pannóniába menekültek. Összegezve, tehát, Japhet fiától, GOMÁR-tól származtak a kelták (gallok, galaták) és testvérétől, MAGÓG-tól a magyarok (magorok, szittyák).
Az ír hagyomány szerint az első ír honfoglalók: Partholón és Nemed, Magóg utódai voltak[x].
A legkorábbinak tekintett kelta régészeti leletek Kr.e. ezerből származnak (a felső-ausztriai hallstatti leletek). Ezek képezik a bronz- és a vas-kultúra közti átmenetet. Ugyanitt egy bronzkori szkíta kurgánt is felfedeztek. A település Kr.e. 4. században, egy "földindulás" következtében, megszűnt létezni. Ennek egyenes folytatása az ún. "La-Têne" kultúra, ami Kr.e. 450 körül alakulhatott. Ez már tipikus vaskori kelta település. Friedrich Schwab, a La-Têne-civilizáció felfedezőjétől tudjuk, hogy a svájci Neuenburger-tó környékén végzett ásatásai közben bukkant, a ma már vízzel fedett ősi település nyomaira. Ez a kelta "falu" egy olyan helyen került napvilágra, a tó keleti partjánál, ahol a vízállása nagyon alacsony. Ezt a helyet a helybeliek, a velsek (francia-svájciak) úgy hívják, hogy "LA-TÊNE", amit a tudós ‘Untiefe’ – vagyis "zátony"-nak fordít ([xi]) à ZÁTONY, írül ATÓIN [atóny] ó "La-TÊNE" (> lásd még: BALA két kanyarulat között kiöblösödött folyószakasz + TANAÍ sekély víz).
A keltákra gyakorolt szkíta „hatás“ nem csak a régészet által világra hozott fém (arany és vas) tárgyakban, de a „kurgános“ temetkezési szokásban is kimutatható. Számtalan hasonló sírhalmokkal (kunhalmokkal)[xii] találkozunk úton-útfélén úgy a Brit-szigeteken – Stonehenge vagy a híres ‘búzakörök’ vidékén álló Marlborough megyei Óriás-kurgán –, mint a Bretagnéban, Karnakban, a híres kelta ‘kőtenger’-telepen, álló „Szent-Mihály tumulusz“. Karnak neve a breton-kelta kurgán-ból származik, amelynek az ír CARNÁN dombocska, sírhalom[xiii] a megfelelője. A hatalmas „kunhalmok”-kal egyidőben megjelennek az első jelentősebb aranyleletek is Közép-Európában, a korábbiak általában a kereskedelemmel kerültek ide. Ezek a sírhalmok azonosak a Káspi- és a Fekete-tenger feletti részeken élő lovasnépek kurgánjaival, népek, amelyeket az arany imádata és a fémfeldolgozás tudása tett híressé. Jellemző rájuk még az állattenyésztés, a vadló megszelídítése és az áru szállítására alkalmas nagy szekerek gyártása. Társadalmuk egy tiszta (áttekinthető, világos) felépítés mutatott, keménykezű fejedelmek (kánok) uralkodtak a törzsek felett.([xiv])
A keltákat már Caesar mint kimondottan "lovasnép" ábrázolja a 'De bello Gallico' című írásában. A lovak központi szerepet játszottak a kelták életében. A "lovak bolondjai" voltak, egy jó lóért, amit „Keletről” szereztek be, összes vagyonukat képesek voltak odaadni. A kelta vitézeket szeretett lovaikkal temették el (> bronzkori lovastemetkezés Ribemont-sur-Ancre, Galliában). Még teljes ügetésben is megtartották lovaik felett az ellenőrzést, irányítást, vagy a lovak vágtában a harckocsi rúdján állva vívtak a hírhedt kétélű "kelta karddal". Az ellenség fejét, a lovakon rohamozva, egy csapásra levágták és kantárjukra akasztották. Mint minden lovasnép számára a lélek óriási szerepet játszott hitvilágukban. Az ellenség fejének (ahol a lélek "kapu"-ja van) levágása, nem csak a vitézség igazolását szolgálta, hanem a legyőzött lelkének birtokbavételét is, így a lélek bosszúállását megakadályozván. A vezérek sisakot hordtak, rajta a SOLYOM madárral (mert a "sólyom" volt az (Had-)Isten képe, jelképe, "aki a harcban megsegít"). A harcba indulás előtt "óriási lármát" csaptak – írja Livius, egy római krónikás Kr.e. 1 században, "szörnyű dalokkal és ordításokkal" bátorították magukat (és riogatták a rómaiakat), "csatakiáltásaik és csataénekeik, valamint a szörnyű zaj, amit a pajzsok döngetésével csaptak, egyetlen célt követett, éspedig az ellenség megfélemlítését" – fejezi be a krónikás. Ugyancsak a megfélemlítést szolgálta a hajuk mészkővel és egy növényi eredetű „sapo”-nak nevezett vörös festékkel[xv] való megkeményítése, hátrafésült állapotban (így a lovak sörényét utánozva) valamint a hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz, ami Diodor szerint a riasztó képet még fokozta. Egyébként a kelta férfiak és nők egyaránt a hosszura növesztett hajukat copfokba (ír CIAB) fonták; kettő, három vagy négy ilyen hajfonat is díszítette fejüket. A kelták viselete rendkívül színes és tarka volt: a férfiak bőgatyát (BOLAG „zsák- vagy hólyagszerű széles nadrág”) viseltek, amihez – a rómaiak szerint rikító színű – inget és sötétkék vagy fekete mellényt (MAELLAN), gyapjúköpenyt (SEAC zeke) vagy rövid, testhezálló kabátot (CABHAIL) hordtak, ruhájukat (GÚNA) összefogó széles derékszíjon (CRIOS) díszes tarsoly lógott, a lábukon meg rövidszárú csizmát (BRÓG) viseltek.
A kelták a harcban rendkívül bátrak voltak, vakmerőek, önfeláldozóak és a vitézség számított a legnagyobb dicsőségnek. Caesar a Galliáról szóló leírásában közli, hogy neki azt mesélték a kelták, hogy az ég-világon semmitől sem félnek csak attól, hogy "a fejükre esik az ég"! ([xvi]). Melyik nép tud magának vallani még ilyen kitekert észjárást ? Csak a magyar ! Nekünk is fejünkre "szakadhat (és szakadt már egy jó néhányszor) az ég". Égszakadás-földindulás, fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás… – olvashatjuk népmeséinkben. Véletlen párhuzam lenne ez csupán ?
Mint említettem, a Képes Krónika is megemlékezik a keltákról, mint Magóg testvére, Gomár népéről, aki a vesztes trójai háborút követően elmenekül Kis-Ázsiából és letelepedik Pannóniába. Innen, 400 éves tartózkodás után, továbbköltözik Galliába. Itt nem az a lényeg, hogy krónikásunknak igaza van-e vagy sem a két nép (magyar-szittya és kelta) ősének bibliai személyekkel való azonosításában, hanem az, hogy tulajdonképpen leírja a hallstatti kultúra emelkedését és bukását, 5 évszázaddal ennek felfedezése előtt !
Több bizonyíték is arról tanúskodik, hogy itt a Kárpát-medencében egy „új“ nép született. Első sorban a „főistennő“ DANU (DEA-ANU, szó szerint: JÓ-ANYA ~ ÉD-es-ANYA), az ANU „Ősanya“ egyik másik neve, itt született meg. DANU isten-anyáról nevezték el a DUNÁ-t is, felcserélve ennek régebbi ISZTER nevét. Az Iszter nevet a görögök hagyták ránk, de, feltehetően, ez egy szumir-szabir-szittya eredetű szó, ISTÁR istennő nevével kapcsolatos. DANU ennek a pontos mása. A Kárpát-medencéből „elköltöző“ – véleményem szerint, innen, Európát a szélrózsa minden irányában, gyarmatosító – kelta telepesek, habár az Ősanyát, DANU-t, „nem tudták magukkal vinni“ (írják az ír krónikák), nevét továbbéltették folyóikban: az angliai és skóciai DON-ok-tól a franciaországi DON-ig, hisz ők a „DANU-fiai“ (Tuatha Dé Dannan ‘Danu’ törzse) voltak. A DUNA lett a druidák „szentfolyója“ mivel benne élt az Ősanya, DANU. Azt a vidéket, ahol kénytelenek voltak az Ősanyát, vagyis Istent ! – hisz Anya vala az Isten – hátrahagyni „Anyahonnak“ vagyis ANNWN-nak [ejtsd: ANNÚN] nevezték. Az ANNWN lett a „Másvilág“ neve is, ahová szeretetteik vissza-/megtértek. Ez volt másik nevén az „Asszony országa“ – a BANNWN [ejtsd: BANNÚN], szó szerint: NÉNE-/ BANYA-HON)[xvii]. BANNWN nevében könnyen felismerhetjük a későbbi latin „Pannóniá“-t, a DANU/DUNA (és férje BÁL/BÉL) országát, a „Jóanya“ (ÉD-es-ANYA), a későbbi „Szűzanya“ (Boldogasszony) országát.
Ezt az országot még úgy is hívták, hogy MAGH MÁR, magyarul: „Mező-széles”, amely „édes langyvizű folyók országa“ hol „bő választéka mézsernek és bornak“ és ahol „fedhetetlen szép emberek“ élnek; ebben az országban „nincs sem ‘enyém’ sem ‘tiéd’ [...] vendéglátóink pompás öltözete kész gyönyörűsége a szemnek; gyűszűvirág-színű árnyalatokban tündökölnek az orcák“ és „bár szép elnézni Fál Síkságát (írországi „alföld“), Magh Már után kopár vidéknek tetszik...“([xviii])
Európában csak egy „Széles Mező“ (Magh Már) van, ahol még ma is elevenen él az „Ősanya“ emléke: Magyarország a „Boldogasszony országa“ – Európában egyedülállóan !...
Figyelemre méltó, hogy Írország is az „Isten anyjának országa”: Az a tisztelet, amely a pogány Írországban az istennők (ANU, DANU) számos megjelenési fórmáját övezte, részben átszállt a Szűzanyára. A kelta társadalomban az anya központi szerepéről egy szájhagyományban fennmaradt, a Hebridákról származó mondás szól: „Isten szívében egy anya szíve van”([xix]). Érthető tehát, hogy az íreknek is egy „Anyaországuk” van.
Attila halála és a Hun Birodalom kárpát-medencei részének elvesztése után is a pannóniai kelták (a szittya-hun-székelyekkel együtt) továbbra is itt kellett, hogy maradjanak a DANU-DUNA földjén, azaz az „Anyaországukban“ hisz majd az avar hadseregben keltákkal is találkozunk. A kelták „megélték a római uralom évszázadait, és a baranyai háromszögben átvészelték a népvándorlás viharait.[...] Az avarok oldalán tehát nem csak szkíták, azaz alánok, hanem kelta utódok [...] is részt vettek a harcokban.“([xx])
A kelták emléke nem csak a Magyarország területén megszületett kelta eredetű „európai rangú magyar kardstílusban“ vagy művészetünkben általában (szarvas, griffes-indás ábrázolások stb.), hanem mai élő nyelvünkben és egyes települések nevében is fennmaradt.
A kelták ismertető jele a nyakék, az ún. torques (TORC) nyakperec volt (vö. ótörök TARYQ-mag szorossá válni). Európa egyik népére sem volt ez jellemző, egy kivétellel: „A hun vezetőréteg keletről nyugatra vándorlását Belső-Ázsiából, a nyugat-szibériai Léna folyó egyik mellékfolyójának vidékétől egészen a Rajnáig a férfisírokban talált, igen súlyos arany torquesek / nyakperecek előfordulásain keresztül követi a régészet. Igen jellemző, hogy e nyakperecek majdnem egyharmada, s tegyük hozzá, a legsúlyosabbak, a Kárpát- és a Bécsi-medencéből került elő.“([xxi])
Csomor Lajos ‘Őfelsége, a Magyar Szent Korona’ című könyvében megállapítja, hogy: „Nyugat-Európa ötvösművészetének a kora középkor tekintetében a legfőbb alapja a sumér és egyiptomi eredetű kelta ötvösség.“ [57. old.], majd maga a Magyar Szent Koronával kapcsolatban hozzáfűzi, hogy: „Az ilyen jellegű csüngőket először Mezopotámiában készítették. Innen a technika - módosult fórmában - eljutott a keltákhoz. [...] Ez a művészet – később a hunokkal és a magyarokkal együtt – Urartun és Iránon át, jut el Baktriába a Kr.e. II. század és a Kr.u. II. század között, és jelen van a Turáni-alföldön a hunoknál – egészen az V. századig. Feltehetően ugyanitt sajátítják el az avarok, akik alkalmazzák mind kelet-európai szálláshelyükön mind a Kárpát-medencében (Darufalvi lelet).“([xxii])
A szkíta-kelta viszonyról szűkszavúak a régi írások, akár csak a modern történelmi könyvek, de ma már tudjuk, hogy, ha nem is volt ez mindig békés, sokkal intenzívebb volt, mint ahogyan ezt eddig hittük. Erről a kapcsolatról így vélekednek Kinder és Hilgemann német történészek: A (szkíta-)kimmerek, tauricai[xxiii] (meotiszi) kulturelemek átvételével, erős hatást gyakorolnak a Hallstatt-i kultúrára, és így elő-ázsiai kulturelemek közvetítői lesznek, a szkíták a fiatal (késői) Hallstatt-kultúrára és a La Têne-kultúrára hatnak.[...] A holtakat sírhalmokba temetik egy szekérre fektetve (jóllehet szkíta hatásra)[xxiv]. A szerzőpáros a (tipikusan kelta) La Têne kultúráról így folytatják: A kisugárzó területeken az őshonos lakóság erős keltásítása megy végbe. Ezt a folyamatot Christiane Éluêre, francia történésznő is, a ‘Die Kelten’ (1994) című könyvében: Keltisierung Europas – Európa keltásításának nevezi. A Kr.e.-i első századig, a görögök és a rómaiak, minden észak-európait, határozattan keltáknak és szkítáknak tekintenek[xxv].
O.F. Meinander Helsinki-i történész, aki, miután leszögezi, hogy a tipikus fésűs-kerámia kultúráját hordozó ős-finnek letelepedése a Kelet-Baltikumban lezárult Kr.e. 3. évezredben, megállapítja, hogy: A fonaldíszes-kerámia, csatabárd-kultúra hordozóinak [értsd szkíták] megérkezése (Kr.e. 2400-1900), akiket habár nyelvileg gyakran indogermánnak tekintenek, mégis egy fontos szerepet játszott a finn nép kialakulásában[xxvi]. Más szóval, az ős-finnek és az (ős)szittyák, a Baltikumban lezajlott, keveredéséből megalakult a finn nép és nyelv. Ezzel az elmélettel Meinander kellőképpen meg is magyarázza a magyar-finn „rokonságot“!
A ‘csatabárd’ (fokos)-népének indogermánságát megcáfolja Kinder és Hilgemann, akik rámutatnak, hogy: A fonaldíszes-kerámia (csatabárd) népe habár nem indogermán, Európa indogermánosodásában kivette részét.([xxvii]). Mára már ezt az „indogermanódásban” betöltött szerepet is kétségbe vonják: Az akkori közép-európai és a kurgán-kultúra között észlelt egyes hasonló vonások miatt azt képzelték egyes történészek, hogy nyelvi párhuzamokat is rekonstruálhatnak. Így jött létre az az elmélet miszerint „dél-orosz” félnomádok célzottan nyugatra vándoroltak és ott beindították Európa indogermánosítását. Ennek az elméletnek a leghíresebb képviselője az 1994-ben elhunyt, balti (litván) származású Marija Gimbutas, aki Los Angeles-i egyetem régész-tanáraként szerzett magának hírnevet; elméletét sokan elfogadták és így közismerté is vált. Csak hogy nem minden kutató értett ezzel egyet, és meg is cáfolták. Rieckhoff a „Faszination Archeologie” (1990, 52. old.) című könyvében írja, hogy: Sok jel arra mutat, hogy Európa az Újkőkor végére az indoeurópai nyelvcsaládba tartozott. De semmi nem bizonyítja, hogy ez az eredménye lenne egy dél-orosz sztyeppei harcos-nomádok beözönlésének, egy olyan időben mikor még sem harckocsi, sem lovas-harcosok nem léteztek. A pusztáról valami más jött: gazdasági és technikai újítások, amelyek meghatározóan befolyásolták Közép-Európa kultúráit. A kurgános temetkezés (kunhalmok) valamint az arany kultikus és ékszerként való használata bizonyára alkotórészei voltak ennek az (kultur-)importnak.([xxviii])
A szittya-magyar viszonyról már bővebb bizonyítékokkal rendelkezünk. Erről Barry Cunliffe, angol történész így ír: A Kaukázustól északra [...] Egy végtelen Puszta, amely, Kínától Európáig terjed s az állandó vándorlásnak szükséges feltételeket biztosítja. Hatalmas folyok: Volga, Dón, Dnyeper, Búg, Dnyeszter és az Al-Duna szabdalják ezt a vidéket, amely délen puszta és északon meg tundra. Ebben a „végtelenben“ kóboroltak még névtelen lovas és állattenyésztő népek, akiket majd később, a különböző történelmi írásokban kimmereknek, szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak, hunoknak, magyaroknak, bolgároknak és mongoloknak neveztek. Ők is befolyásolták Európa kultúráját, amikor a Duna-folyóson átjutottak vagy, a Kárpátokat megkerülve, Észak-Európa sík területeire terelődtek. […] a Puszta népei fontos szerepet játszottak az európai kultúra kialakulásában.([xxix])
A lovas-nomád kelták Közép-Európába érkezve, letelepedtek. A már eddig is többször idézett 'A kelták aranya nyomában' című könyvben, a kelták eredetéről és megtelepedéséről (Die Kelten: Herkunft und Sesshaftwerdung) szóló fejezetben magyarázatot kapunk a letelepedés okairól és körülményeiről is: Azt, hogy milyen módszer szerint keresték ki maguknak az új hazát, csak feltételezni tudjuk. Bizonyára az arany szerepet játszott ebben a kiválasztásban, hisz aranyat birtokolni, annyit jelentett, mint részesedni az örökkévalóságban, és így kapcsolatban lenni halhatatlan istenségekkel. A nemesfémnek csak másodsorban volt anyagi értéke. A kelták magukkal hozták az őshazából, a Káspi- és a Fekete-tenger feletti területekről nem csak az arany imádatát, de az arany kitermelésének és megmunkálásának tudását is. A bevándorló nomádok óriási mennyiségű aranyat találhattak itt háromezer évvel ezelőtt – a későbbi évszázadokhoz képest – mivel ők voltak az elsők, akik képesek voltak ezt az aranyat rendszeresen kibányászni (> ír BAIN bányászni, kiásni). Keleti bevándorlók révén, a Duna völgyét, mint természetes utat, használták a közlekedésre. A folyót követni többet is jelentett, mint egy természetes utat választani, hisz a Dunában még ma is lehet aranyat mosni, mint például Magyarországon. A lovas-nomádok követték az arany nyomvonalát.([xxx]). A német kutatócsoport így folytatja: A letelepedés választásánál, a megtelepedett életforma előnyeinek túlsúlya, az ebből származó hátrányokkal szemben, döntő lehetett. Mert a letelepedés nehézségekkel is járt. Mint minden lovas-nomád nép, a kelták számára is a legnagyobb gondot a megváltozott lótartás jelentette. Lovakat nem lehet olyan könnyen tartani, mint a kutyákat, mivel a végtelen puszta életteréhez szokott állatnak szüksége van megfelelő környezetre. Aki a lovait kihozza a megszokott világból és egy teljesen megváltozott környezetben tenyészti, ahol nincs természetes száraz legelő (aszó), legelőket és mozgásteret kell nekik biztosítson. A Kelet végtelen pusztájával szemben Nyugat-Európa, különösen az Alpok előterében, hatalmas és sűrű lomberdőkben, lápokban és vizes rétekben bővelkedett. Ezért a megérkező lovas-nomádok magaslatokon telepedtek meg – távol a folyóktól – mert csak így tudták lovaikat megfelelő környezetbe hozni és megvédeni a nedves rét okozta patagyulladástól.([xxxi])
Ki is tehát a kelta ?
Egy belső-ázsiai (szkíta) eredetű lovasnép, mely Európába érkezve letelepedett. A keltákat a középtermet, zömök testalkat, kerekfejűség, ovális arc kiálló járomcsontokkal, barna haj copfokba fonva valamint hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz (FÉSS) jellemez.
Társadalmuk ugyanazt a hármas felosztást mutatja, mint a magyar honfoglalóké: Nagyfejedelem (ír CEAN fej, fő, fejedelem) és kísérete (táltos, tárnok, tolmács stb.), a harcosok (ír FLATHA lófő) és a bő-nemzetségfők ill. nagyállattartók (ír BÓ-AIRIGH).
Orvosaik (druidáik, tordáik) ismerték az Eurázsiában egyedülálló, és csak a „magyar” (turáni) népeknél használt koponyalékelést, mint gyógyítási módszert.
A kelták zenéje ma is pentatonikus, és a magyarra nagyon hasonlít, egyik legszebb táncuk a COR (fordulni, forogni, pörögni a táncban), amely a DEAS szép, díszes értelmű szavukkal a magyar „CSÁR-DÁS“-t eredményezi. A rómaiak egy „transalpinus“ (alpokontúli, idegen) nép táncát úgy hívták, hogy CORDAX – a szótár szerint: „díszes, pompás tánc“ (üppiger tanz)! Vajon milyen nép, kelta vagy szittya-hun-magyar volt-e az, amelynek tánca annyira megtetszett a rómaiaknak?
Az ír zene „ein uns fremd anmutender, beinahe orientalisch klingender Klagegesang“ (egy reánk idegenen ható, majdnem keletiesen hangzó sirató) – írja Lars Kabel ‘Irisch-Gälisch Wort für Wort’ zsebkönyvében.
„Az írek és a moldvai magyarok zenei világa nemcsak lelkületben, az azonos hőfokban találkozik, de pentatóniában, a táncok tagozódásában, felépítésében és fajtáiban is megegyezik. A jig[xxxii], a legrégebbi ír legényesek egyike erősen hasonlít keleti párjához, az összekapaszkodó férfi és nő forgást és megtorpanást váltakoztató lépései mindék vidéken megtalálhatók.“ – áll a Magyar Nemzet 1998. november 5. számában: Tiszán innen Dublin túl (Ír és moldvai csángó népzene a Fonóban) cím alatt.
A máig élő kelta (breton) népviselet, akár a zene gyökereit is, maguk a bretonok a Turánban keresik. A breton népművészet, a breton népviselet, népszokások, „botostáncok” vagy lovas felvonulások a magyar párjukhoz közel állnak.
Írország ma Nyugat-Európa legnagyobb ló tenyésztője. A felnőttkort elért ifjú, akár csak a breton legény egy lovat kapott ajándékba, hogy azzal vigye babáját (ír BÁB menyecske, szerető), a nyeregbe ültetve, a templomi menyegzőre (ír MIONN párta, óír NAS-adh nász).
Az ősi kelta írás a rovásírás volt. A kelta rovásírás egyik legszebb példánya a spanyol-országi Saragosa-vidéki bronz lemezen található. Az írek botokra róttak, amiről már Sebestyén Gyula is beszámol a ‘Rovás és Rovásírás’ cikksorozatában, az „Ethnographia“ folyóiratban (1903 - 1904): „Írország őslakói között az öregebb írek az imádságaikat nem ún. rózsafüzérről, hanem rovásbotról olvassák le.“ A skóciai, írországi és észak-angliai óriás-köveken fennmaradt írásjeleket OGHAM-írásnak nevezzük (vö. óír OG bevés, bevág) ~ magyarul ÉK-írásnak [> magyar ‘ÁKOM-bákom’ ormótlan, gyerekes írás]. Ez az írás a kövekbe vésett vagy fába vágott egyenes, vonalszerű ékekből, rovátkákból álló jelrendszer, amit csak a különböző szertartásos eseményekre, ünnepélyekre való megemlékezés céljából használtak[xxxiii].
Manapság a latinnak nevezett betűsírást használják, és kínlódnak vele, akár csak mi is. A „rovás“ fogalmát nem vehettük át semmilyen más néptől, hisz a „rovás“ csak magyarul és írül érthető (magyar ROV-ás ó ír RIABH csík, sáv, nyom), és a RÓNI (bevésni) igéből származik (vö. ír RIONN bevésni, róni). Az írás a kezdetben még minden nép saját „titka“ volt: írül RÚN titkot jelent. Ezt a „titkot“ vette át a korai germán, és így a más néptől átvett írását "Runenschrift" vagyis ‘titkos írásnak’ nevezte – a rovás német neve „gravieren, stechen, einmeißeln“ (> gót ‘gameleins’ írás). Ki kinek „kölcsönzött“, mikor és meg minek?
Ha most befejezésül a magyar-ír lelki azonosságot akarjuk megvizsgálni, elég lenne idézni Margaret Mac Curtain ír történésznőt, aki így fogalmaz: Agresszív-imperialista országoknak van egy „Apaország”-uk (pátriájuk), míg, az évszázadokig idegen uralmat megszenvedő országoknak, mint amilyen Írország is, egy Anyaországuk van[xxxiv].
Megjegyzések
[i] "Ezt a paradicsomi vidéket ő [Páris] azonnal megkedvelte, és megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy hatalmas várat építsenek." (‘Tárih-i Üngürüsz’ avagy a Magyarok Története).
[ii] Vö. ír BÁIRE [ejtsd ‘bárzs’] verseny > BÁIREOIR versenyző.
[iii] Írül BARRÓG birok, birkózás neve
[iv] Lásd még: ír LUBÁN labda, IMIR méközés, LUTH fut, szalad
[v] 'Die Kelten – Europas Volk der Eisenzeit' (A kelták – Európa vaskori népe, 1995, 104. old.).
[vi] Az ír CEALA-igh ige egyéb jelentései: el-KEL elfogy / KÖLT költeketik, elpazarol; vm-it hirtelen felfüggeszt, beszüntet (például egy alvást, egy álmot vagy egyszerűen egy nyugalmi állapotot, ilyenkor: fel-KEL / KÖLT).
[vii] Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok, 13-14. old.
[viii] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 52. old.
[ix] Berenik Anna: A félre-magyarázott Anonymus: 1. rész 'Magurától Lebediáig, 62. old.
[x] Ellis P.B.: Die Druiden (A Druidák), 127. old.
[xi] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 23. old. [à 'Die Kelten – Europas Volk der Eisenzeit’].
[xii] Németül „HÜNEN- (régiesen) HIUNEN-gräber” – szó szerint: HUN-sírok (> Kluge, F: Etymologisches Wörter-buch der deutschen Sprache, 388. old.). A 13. századtól a HÜNE „óriás” értelmet is kap. A HUNNE hun fogalom csak a humanizmus korában született. Lásd még: HÜNENHAFT óriási, hatalmas.
[xiii] Írül TUAIM a sírhely (TEM-et-ő) egyik másik neve; velsül SÍR sírhalom, tündérdomb.
[xiv] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten (A kelták aranya nyomában), 51. old.
[xv] Innen származik az a hiedelem (klisé) miszerint a kelták vörös hajúak. A mai ír lakosságnak is csak elenyésző 3-4%-a vörös hajú [à Susanne Tschirner: Irland, 19. old.]. Bretagnéban vagy Walesben ez az arány 1% alatti. A kelták (írek, skótok, velsek, bretonok) döntő többsége (95% felett) barna hajú. Ebből a kelta „sapo“-ból származott a koraközépkori francia „sabún“ (szappan) is.
[xvi] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 30. old. [à 'Die Kelten – Europas Volk der Eisenzeit' [A kelták – Európa vaskori népe], 64-65. old. nyomán].
[xvii] Írül BAN férjes asszony, öregasszony – vö. BÉ fiatal (férjetlen) asszony, CAILÍN menyecske (> török GELIN).
[xviii] Mac Cana, P.: Kelta Mitológia, 125. old.
[xix] Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok, 165. old.
[xx] Makkay János: Indul a magyar Attila földjére, 199. old.
[xxi] Garam Éva, Kiss Attila: Népvándorlás kori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban, 8. old.
[xxii] Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona, 157. old.
[xxiii] Kelta / breton DOUR (nagy) víz – innen származik a Dover angliai kikötőváros, valamint a „Dráva” neve is.
[xxiv] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 31-32. old. [à Atlas zur Weltgeschichte , 21. old. nyomán].
[xxv] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 32. old.
[xxvi] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 32. old.
[xxvii] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 32. old. [à Atlas zur Weltgeschichte, 15.old. nyomán].
[xxviii] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele,G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 51. old.
[xxix] Cunliffe, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, 11. old. Ugyan ő véli, hogy a kelták és a szkíták Európában való megérkezésével beindult „Európa keletiesítése” (’Die Kulturen der alten Welt’, 2000). Továbbá, a híres oxfordi egyetem professzora a dákokat is egy kelta-szkíta keverék népnek tekinti (’Die Kelten’, 2000).
[xxx] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 52-53. old.
[xxxi] Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten, 55. old.
[xxxii] Az angol ‘jig’ kapaszkodó, fogodzó tánc ír neve: PORT (> vö. PORTA-igh merül, márt).
[xxxiii] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, 46. old. [à ‘Die Kelten – Europas Volk der Eisenzeit’ (A Kelták – Európa vaskori népe), 17. old. nyomán].
[xxxiv] „Aggressiv-imperialistische Länder, so sagt die irische Historikerin Margaret Mac Curtain, haben ein Vaterland, jahrhundertelang von fremden Herren besetzte Länder wie Irland dagegen ein Mutterland.” (Susanne Tschirner: Irland, 20. old.)
Felhasznált irodalom
1. Berenik Anna: A félremagyarázott Anonymus, I. Magurától Lebediáig (1993)
2. Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona (Székesfehérvár, 1996)
3. Cunlife, B.: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas (Frankfurt, 1996)
4. Ellis, P.B.: Die Druiden (München, 1996)
5. Förster, O., Spielvogel, G., Nägele, G.: Auf der Suche nach dem Gold der Kelten (München, 2002)
6. Garam Éva, Kiss Attila: Népvándorlás kori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban (1992)
7. Mac Cana, P.: Kelta mitológia (Budapest, 1993)
8. Makkay János: Indul a magyar Attila földjére (Budapest, 1996)
9. Matthews, Caitlín: Kelta hagyományok (Budapest, 2000)
10. Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták (Budapest, 1999)
Egyéb forrásmunkák
1. George / Brown / Anker: Die Kelten – Europas Volk der Eisenzeit (Time Life, 1995)
2. Kinder, H., Hilgemann, W.: Atlas zur Weltgeschichte (Köln, 1987)
3. Kluge, F.: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache (Berlin, 1999)
4. Tschirner, Susanne: Irland (Köln , 2000)
www.ezomedia.net/e107_plugins/forum/forum_viewtopic.php
| |