aranyszittya.mlap.hu/

1456. július 22. Nándorfehérvár

- Én, a magyarok Istentől való Szent Koronája, feloldozlak benneteket az Önmagatokra szabott vérzivataros vezeklés alól.
Nem véletlen volt ez az önbüntetés a magyarság fejére!
Hagytátok, hogy idegen kézre jussak!
Hagytátok, hogy fogságba vessenek! De már megbűnhődtetek érte! Magam veszem le a rontást, amit saját fejetekre hoztatok, saját tudatotok teremtése által. Eloszlatom az ily iszonyú világot teremtett szörnyű erőt, amellyel a rettenetes vétek alól, amelyben véretek hullatásával nyerhettek csak megváltást.
Izabella, az özvegy királyné lopatott el, gazul, orvul, hogy majdan a halott király fiát koronázhassa meg. Hatalmas bűnt, szentségtörést követett el! Hetedíziglen sújtja vétkének terhe utódait. Szülése óta fiát is e vétek súlya nyomja. Az ostoba királyné nem értette, hogy bűn sújtotta élettel nem lehet soká élni.
A bűnt gonoszság és árulás kíséri. Az ebből fakadó megrontott világ, melyben a kapzsi főurak rossz útra terelik a gyermek életét. Fiatalon kell majd meghalnia, hogy Zsigmond király másik unokájának adjon helyet majdan a koronázási dombon. Ezt akartad, Izabella, özvegy királyné?!
De én, a Szent Korona örömmel illetem az ifjú Mátyás fejét! Homlokán fogok kiteljesedni, és újabb ötszáz évig segítem magyarjaimat, a Fény gyermekeit.
Szükségük is lesz rá!
Magyarok, de nem sokkal az ellopatásom után új királyt kellett koronáznotok, A halott Albert fia, kinek ellopattam, még meg sem születet. Üresen állt a királyi szék.
Magyarok!
Miért gondoltátok, ha István király halotti koronájával illetitek a kiválasztott király fejét, akkor egyből ráruházhatjátok a belőlem áradó összes jogosultságot?!
Ismeritek az égi-földi törvényeket? Miként gondolhattátok, hogy az általam megtestesített szentséget egy halotti koronával csak úgy ráhelyezhetitek a királyra! A magyar uralkodó attól még nem lesz király, ha egy koronát tesztek a fejére! Balgák! Ez nélkülem, nem megy.
Választott uralkodótok csak akkor lesz király, ha Én, a Szent Korona, megszentelt hatalmamnál fogva, bűvös erőimnek által összekötöm őt a teremtő szellemvilágunkkal. Ekkor már maga intézheti sorsát az égiek segedelmével népünk. Ám az új királyt a halott király koronájával ékesíteni, az első pillanattól kezdve magában hordozza a pusztulást, és a halált.
Igaz, Ulászlónak királyként nem volt könnyű dolga, de akkor is esküszegő lett. A fogadalom az fogadalom, még ha a töröknek tette is. Az esküszegés halálos bűn! A bűn pedig magában hordozza a büntetést.
Megbűnhődött, mert a török a várnai csatában megölte, fejét a várfalra tűzte. Ulászló halálba vitte magyar harcosaim tömegét! Népem egy kilátástalan csata miatt hullatta a vérét.
Annyi vér ömlött már ki a magyarság testéből, hogy lemostátok a korona elrablása miatti szégyenfoltot. Feloldozhatjátok már magatokat a magatok szabta önbüntetés alól. Eljött az idő! Most Nándorfehérvárnál nagyon nehéz próbatétel következik. Az utolsó próba!
Gyermekeim, harcosaim! Mutassátok meg a koronáért való bátorságotokat és önfeláldozásotokat, mert akkor véget ér e szörnyű vezeklés. Szeretlek benneteket, isten által kijelölt drága népem. Abban a végső harcban én is megteszem amit tenni lehet. Őrizem a szellemi síkot, hogy ne törhessen rátok már több ártó erő.
Ötszáz évenként teljesedik ki erőm, és így országunkat, nemzetünket együtt virágoztathatjuk fel. Így volt ez Attila nagykirály idejében, így volt ötszáz évvel később az országalapítás idején, Taksony fejedelem korában. Most pedig megint itt az idő! Emelkedjetek fel és legyen erőtök az újabb ötszáz évhez, mert igen nehéz idők jönnek rátok! - A Szent Korona nagyot sóhajtott. Szabadnak érezte magát, hiszen a honfivér mosta le róla a elvesztés gyalázatát. Újból gondtalanul lubickolhatott az égi erőkben. Hatalmas lendülettel indította el az eget a Földdel összekötő erőket, és beborította a haza földjét a szeretet és a fény erőivel.
Lelke mélyén pedig már alig várta, hogy Zsigmond király másik unokájának fejére kerülhessen, hogy gazdag, pompás és dicső Magyarországot építsenek.
1456. július. 20-a forró nyári nap volt. A Duna és a Száva habjain szúrósan táncoltak a napsugarak. A két folyó vize találkozásánál, a hömpölygő víz megtörte az egyenes sugarakat. Vibrált a víz, vibrált a levegő. Benne vibrált Hunyadi János minden ereje, bátorsága, elszántsága.
A nándorfehérvári várban óriási volt a nyüzsgés. Az ostrom két hete alatt minden rend felborult. A vár népe az összevisszaságban igyekezett minél közelebb kerülni csapatának kijelölt helyére.
A folyamatos török támadások terhe alatt semmi nem számított más, csak a védekezés, a vár minden áron való megtartása.
Háromszázezer vérszomjas török állt a vár falainál, mindent és mindenkit meg akart hódítani.
- Megtartani, ami a mienk, amit a Teremtő Atya a kezdetek óta nékünk jelölt ki!
Nékünk, az ő szeretett népének. Megvédeni ezt az áldott, szent földet, ami élteti és megtartja a gyermekeit. A vár védelmére nemcsak a magyarok jöttek, hanem a szerbek, a szászok és a horvátok is, mind mind e föld szülöttei ennek az áldott, közös hazának a gyermekei. Úgy védték ezt a földet, a Szent Korona Délvidéknek nevezett részét, mintha tulajdon anyjukat óvták volna.
Az óriási zavarodásban készültek a végső összecsapásra.
Mindenki mindenkinek segített. Nem számított már, kit milyen anya szült. Csak a harc és a győzelem. Nyolc kovácsműhelyben lángolt a tűz. Szuszogtak a tűzgerjesztők. Fenték a kiegyenesített kaszákat, készültek a kardok, élesedtek a nyílhegyek és a dárdák.
Mihály, az ifjú szenttamási kovácslegény barna, izmos teste fürdött a verejtékben. Egy pillanatra megállt szusszanni, kendővel letörölte arcáról a verejtéket. Megragadta a tűz fénye. Orrába csapott az égő szén és a forró vas szagának keveréke. Bámult az izzó tűzhelyre, és érezte ahogy a tűz megbűvöli.
A parázs csendesen izzott. A marhabőr fújtató mozdulatlanul meredt feléje. Hirtelen nagy csend ölelte át, a vár nyüzsgő zaja sem hatolt el a tudatáig. Semmi nem történt, mégis a parázs fölött apró lángnyelvek kezdtek meredezni. Téglavörösön villództak, és hirtelen növekedni kezdtek. Mihály érezte a tűz hihetetlen hatalmát, a vasat is megolvasztó varázslatos erejét.
- Te vagy az igaz Isten! Te vagy a teremtő erő! Szép az, amit a papunk a templomi halovány istenről beszél, de én csak benned bízom. Érezlek téged! Tudlak téged. Érzem oltalmazó szeretetedet. Fűtöd a testem. Szítod bennem az elszántságot, a hazaszeretetet, ami nélkül nem élhetjük túl az ostromot.
A lángok felcsaptak, emelkedtek. Fényük hatalmas erőkkel telt meg. Vöröslött, mint a vér. Mozgott, lobogott, növekedett. Mihály megesküdött volna rá, hogy emberi alakot öltött. Lassú mozdulatokkal lobbant, sercegett szikrázott, és emberi hangon megszólalt.
- Fiam! Örülök hogy végre rámismertél, és most már értesz engem. A Tűzisten vagyok, a Nap ereje. A Nap pedig a Teremtő Atya. Sokáig tartott, míg elfojtott emlékeidből újra rámismertél. Az elmúlt századokban a vendégfőurak és Róma alávaló szolgálói mindent elkövettek, hogy elválasszanak benneteket Teremtőtöktől, hogy egy sosem volt isten képével feledtessék el veletek, hogy ti a Nap gyermekei, a Tűz fiai vagytok. De látom, a vér nem vált vízzé! A múlt tüze ott lobog bennetek, és e láthatatlan kötelék te benned is megvan. Ha hagyjátok, a tűz, ami én vagyok, a felszínre törve segít benneteket fergeteges tüzes erőkkel.
- Tudtam, tudtam én! Nem vagyok egyedül! Az ősök itt élnek bennem, és szellemük nem hagy el.
- Na, fiam, akkor engedd, hogy segítsünk. Rajta! Álljatok neki a munkának. Az égben Mihály főangyal munkálkodik az égi seregek élén, a földön pedig Mihály kovács vezesse a fegyverkészítést. Tegyétek a dolgotokat! Mind a nyolc kovács tudja a dolgát! Mindnyájan lássatok munkához, s amelyik fegyverhez ma hozzányúltok, azt a kezetek által varázserővel áldom meg. Legyőzhetetlenek lesznek a fegyverforgató kardok és karok!
Nem tudni, mi történt, de aznap a várban mindenki a kovácsműhelyek körül tolongott. Fegyvert kovácsoltatott, kardot éleztetett a végső küzdelemhez.
A holtfáradt kovácsok pedig dolgoztak, dolgoztak. Valami láthatatlan erő emelte karjukat, mozdította testüket késő éjszakáig.
Csengett-bongott a vár az üllők és a kalapácsok zajától. Ezek a rezgések pedig átjárták a harcosok testét, lelkét.
Leszállt az éj. A tiszta égboltról a telihold tekintett le a várra. A megmaradt falak csupasz karokként meredeztek az ég felé, mintha az égi világ lakóihoz segítségért könyörögne.
Az Istenanya a Hold fényében finom, pihentető fuvallatot bocsátott a csendesedő várra.
- Pihenjetek, gyermekeim. Én, a teremtő anyátok őrzöm az álmotokat. Szörnyűséges nap következik reátok. Még nem tudjátok, de holnap döntő csata lesz. Hamarosan eldől a sorsotok. De ki kell tartanotok. A Teremtő Atyával együtt ott leszek veletek a harc minden pillanatában.
A vár alatt, a Duna és a Száva egybefolyásánál a víz sodrása megsokszorozódik. A habzó, tajtékzó víz fölé emelkedik a vár hatalmas fala, ezért erről az oldalról a vár támadhatatlan.
Az idők folyamán a keleti oldalon a védők mély sáncot ástak. E részt most Hunyadi János úr szerb szerszámíjászai őrzik, hogy távol tartsák a törököt.
A déli oldal lapos. Ide János úr több árkot ásatott, hogy nehezítse a török támadását.
Két hét telt el az ostrom kezdete óta. Alig maradtak ép a falak.
- Hitvány gyaúr kőrakás! Ez Európa küszöbe? - sziszegte az álruhás ifjú szultán, amikor az éj leple alatt a nagyvezérrel kellő távolságból végiglovagoltak a vár alatt.
- Áll még, áll! Nem sok lehet már hátra, hogy megadja magát - válaszolt a vezír. - Uram, ne feledd, milyen hihetetlen gyorsasággal foglaltuk el Bizáncot. He-he! Az egész keresztény világ bevehetetlennek tartotta.
- Igen, az én nagyszerű haditudásomnak és a jól kiképzett seregemnek köszönhetően - vágott közbe II. Mehmed. - A konstantinápolyi, edimíri és gallipoli császári laktanyákban a katonáim megkapták a legnagyszerűbb kiképzést És ez mind az én érdemem!
Apám, Murad sem bírt Bizánccal, és íme, legyőzve az ostoba keresztényeket én könnyedén bevettem.
- Bizony felséges uram, ez mind a te érdemed!- hajbókolt a nagyvezír.
- Figyelj vezír! Itt van ez az őrült Jankó, a Föld Rettenete! Apám, Murád szultán is gyűlölte, én is gyűlölöm. A várnai csatában apám végül is győzött ellene, mert az ostoba esküszegő Ulászló néhány száz páncélosával belerohant apám nyolcezer fős janicsár testőrségébe. Nem az Őrült Jankón múlt, hogy vesztett. Bár az esküszegő király feje is a várfalra került, megfizetett az árulásáért, még sem volt ez igazi győzelem.
- Allah, ne adj még egy ilyen győzelmet, mert elpusztul birodalmam népe! - mondta apám, amikor jelentették neki az ötvenezer főnyi veszteséget. És ez is Jankónak köszönhető! Fizetnie kell érte! A fejének karóra kell kerülnie! Akkor nem sikerült, most sikerülnie kell!- engedte ki gyűlöletét a szultán.
- Le kell győznöm! Bármi áron! Nem is fogják a török anyák véle ijesztgetni a gyerekeiket: ,,szesszíni kessz! Hunyadi gélipor!" (csitt, te Hunyadi jön)
- Idefigyelj! - kapta el a torkát a vezírnek. - Éjszaka arról álmodom, hogy Hunyadi János a lábom előtt hever, és kegyelemért könyörög. Minden éjjel ezt álmodom! Beleőrülök, hogy nem került még a kezem közé!
- Óh, fenséges padisah! Teljesülni fog a vágyad! Kiszámíthatatlan a sors. Egyszer neki kedvez, másszor neked. Különben is! Soha nem értettem én a magyarokat. Itt küzd ez az őrült Jankó. Pedig a pápa csak ígérgeti neki a sereget. Néhány ezer mezítlábas, képzetlen paraszt, akik a várhoz jöttek. Több baj van velük, mint haszon. A német-római császár nem is válaszol a segélyképző leveleire. Nem, segíti a saját királya, nem segítik a magyar főurak. Hadait északon Griska tartja harcban, és a Cilleiek is lekötik katonai erőinek egy részét. Birtokai messze esnek innen. Semmi előnye nem származik e a háborúból, csak a saját vagyonát emészti. Még a zsoldosokat is ő fizeti. Semmi haszna, semmi érdeke! De hát akkor miért küzd?
- Mit tudom én?! Érthetetlen dolgokat mondanak az elfogott magyarok az őseik földjéről, a hazaszeretetről, a magyarok Istenéről. De harmincezer szedett-vetett emberrel kiállni az én háromszázezer kipróbált harcosommal?! Tényleg őrült ez a Jankó! De végre elkapom!
A reggeli pirkadatban Szilágyi Mihály várkapitány bejárta a várfalakat. Már nem javítgatta, úgyis felesleges lett volna.
- A kétheti ostrom után, olyan ez a vár, mint egy óriási holland sajt, amelybe egy egércsalád fészkelt. Lyuk hátán lyuk, omlás hátán omlás. - sóhajtotta.
Ahogy letekintett a sík mezőre, mindenütt csak török és török, ameddig a szem ellát. A sátrak minden talpalatnyi területet beborítottak.
De az ég is készült a nagy csatára. Egy hatalmas üstökös már napok óta az éjszakai égen terpeszkedett.
A középkor ember rettegve szemlélte az üstököst. Tudta, bajt, háborút, csapásokat és halált hoz rá. De számított ez már valamit? A nándorfehérvári helyzetet nem változtathatta meg, hiszen a védők nyakig voltak az öldöklésben. Harmincezer magyar várvédő háromszázezres török túlerővel szemben!? Az üstökös mégis jó hírt jelzett, mint annakidején a megváltó születésekor.
Az biztos, hogy a csata napján az égi erők is veselkedtek a földi eseményekhez.
A Nap, a víz és a tűz elemben állt. A Hold, a Plútó, az Uránusz és a Ciron az Oroszlán csillagképbe törekedett.
Mindegyik égi tünemény megáldotta a küzdelemre készülő várvédőket. A Plútó növekvő hatalmat, óriási kirobbanó erőket küldött a magyar sereg felé. A többi bolygó adta a lelkesedést, a szenvedélyesség és az elkötelezettség érzését, mind a testben, mind a lélekben.
A Nap vörösen kúszott az égre. Már bíborba vonta az ég alját, belülről fehéren izzott, mint a várvédők lelke. Mind az ostromlók, mind a várvédők istenükhöz fohászkodtak.
A magyar vitézek elszántsága nem ismert határt. A négyezer legény elhelyezkedett a rommá lőtt falakon. Nem zavarta már őket az iszonyú hőség és az alattuk élő masszaként imbolygó háromszázezer megvadult, zsákmányéhes török katona sem.
Már nem féltek. Valahol a szívük mélyén tudták, velük vannak az égi és a földi erők. A magukét védik, és csak magukra, erős karjukra és bátor szívükre számíthatnak. És ez nem kevés! Meg kell védeni hazájukat, az őseik szerezte földet, a nemzetüket. E cél hihetetlen erőt és elszántságot adott nékik.
A kapitányok egyenként jelölték ki a harcosok helyét a falakon.
- El nem mozdulhattok! - szólt a parancs. - Csak hóttan hagyhatjátok el ezt a helyet!
Jól tudták ezt a legények. Tréfálkoztak is a tragikus helyzeten.
- Igen, tudjuk. Csak hóttan hagyhatjuk el a várat, akkor is csak rövid időre.
- Na, hány törökkel végzünk estig?
- Nem lesz itt ma sem megállás!
- Te, még az is lehet, hogy elfogynak! - beszélgettek derűsen.
- Engem ugyan ki nem mozdítanak innen. Még hóttan se megyek el. Legalább nem kell visszajönnöm. Itt át nem lépik a várfalat a büdös, kénköves patáikkal. - kurjantott szinte vidáman egy legény - Még elvinnék a kedvesemet! De abból már nem esznek!
A védők őrangyalai elképedve hallgatták az őrzésükre kijelölt földi lelkek beszélgetését. Tudták, hogy e szavak őszinték, és nem a félelem beszél belőlük.
Pedig tisztában voltak azzal, hogy a vár megvédésére még esélyük sincs. Az őrangyalok lehajtott fejjel álltak a rájuk bízott testben lévő lelkek mellett.
- Sokuknak lejár ma a szolgálat.- sóhajtották. - Hősként vezethetjük haza a legények lelkét.
- Ugyan már, angyalkáim! Csak fel a fejjel! Nem úgy verik a magyart, ahogy a török elképzeli!
- Itt vagyunk tán mi is! - harsantak az öblös férfihangok, és a Nap kék erőfényében suhant az ősök ereje a Föld felé. A nagy elődök szent lelkei. Énlil Isten gyermekei. Izdubár a Fokos Fia, Arsak a pártus király, Ibi-Zuen, a káld sumir király, Attila, a hunok nagykirálya, Csaba királyfi és hun harcosai, Árpád és Levente, Taksony és Koppány magyarjai. Özönlöttek a nagy és az egyszerű harcos ősök lelkei. Hiszen mint mindig, ha baj van, most is összefogtak. Élükön a Magyarok Istenének jelképe a Turulmadár. Jöttek mind-mind segíteni a bátor utódoknak, hiszen bajban volt az ország, veszélyben volt a nemzet.
Az izzó falaknak támaszkodó harcosok mit sem tudtak az égi eseményekről, de a lelkük mélyén érezték, nincsenek egyedül. Érezték rendkívüli napnak néznek elébe, és legyőzhetetlenek lesznek.
Lassan a törökök is elfoglalták az állásaikat. Lehetett látni a várból, ahogy Mehmed hogyan erősíti meg az első vonalakat. Tartalékokat helyez készenlétbe, hogy a fáradó csapatokat a harc közben fel tudja váltani.
Egyelőre semmi nem történt. A mozdulatlan tábor a szultán jeladására várt. És Mehmed még nem indított a támadást. Ősi hadi taktika volt ez, az ellenség megfélemlítése. Az idegtépő várakozás éppen ezt szolgálta. Teltek - múltak az órák és a két táborra rásütött az égi tűz. Most meg ezért halasztotta a támadást a padisah.
Ebben az ideggyötrő feszültségben telt el szinte az egész nap. Aztán hirtelen megrendült a föld, és elkezdődött a roham.
A törökök éktelen lármával, és hatalmas lendülettel rontottak a várra. Mindenre elszántan, az óriási zsákmány reményében.
Volt ki rőzsekötegekkel, szalmával, földdel igyekezett feltölteni a várárkot, mások karókat, fákat dobáltak a sáncra. Megint mások, ragadozók módjára a földalatti alagutakon közelítették meg a várat.
Rettenetes, öldöklő küzdelem kezdődött a várfalnak nevezett romhalmazon.
Bár a török túlerőben volt, a magyarokat még fedezték a romok. Az ember-ember elleni küzdelemben nem érvényesülhetett az oszmánok legfőbb erénye, a harci fegyelem.
A szedett-vetett magyar önkéntesek harci tapasztalatlanságát, halált megvető bátorságuk ellensúlyozta. Hosszú órákon át folyt a küzdelem. Lassan besötétedett, s a lebukó nap utolsó fényében úgy tűnt, a törökök fölénybe kerültek.
Felhágtak a falakra, visszaverték a védőket, és a vár külső udvarára tódultak be. A hátráló védők soraiban irgalmatlan öldöklést vittek végbe.
Mintha a szultán haditerve bevált volna. A leomló falak és a fáradt magyar védők nem tudták feltartóztatni a törökök rohamát. Már a vár belsejében küzdöttek. Szemtől - szemben. Senki nem gondolt a megadásra vagy a menekülésre. Karjukat, lábukat láthatatlan égi erők erősítették. De hiába! A nyílt harcban kezdtek alul maradni a kereszt nevében harcoló, haditudományban járatlan várvédők. A rendes katonaság is egyre hátrált a fellegvár romos kapuja felé. Hunyadi János a távolból figyelte a harcot. Tervei, irányítása vezette az ütközetet. Lovasait nem akarta bevetni, hiszen még az előző nap harci fáradalmait sem heverték ki.
De most már tarthatatlanná vált a helyzet. Mozdítani kellett a tartalékokat! János úr maga vezette a mintegy ezer főnyi páncélost. Hirtelen rontottak rá a beözönlő török gyalogosokra. Feltartóztathatatlanul söpörték el a döbbent, előrenyomult sereget. Már ez is megrémítette a törököket de amikor felismerték a lovasság élén Hunyadi Jánost ,,az Egyetlen Félelmüket", fegyvereiket eldobálva rohantak a kifelé.
A váratlan ellentámadás ereje azonban még a városfalig sem söpörhette a támadókat, mert a szultán, erősítést küldött menekülő csapatai megsegítésére. A kivérzett katonákat pihentekkel váltotta fel. De Hunyadi páncélosai felzárkóztak, hogy egyetlen lendülettel elsöpörjék a közelkerült oszmán alakulatokat.
Sötét éjszaka volt már. A pislákoló fáklyák fényénél folyt tovább a kegyetlen küzdelem. Ekkor indult meg a harmadik török támadás. János úr nem tudta összeszedni vérteseit. A török a belső vár kapujáig jutott. A védők nem zárhatták be a kaput, mert akkor társaikat rekesztették volna ki a biztos pusztulásba. Amíg a várvédők a kapunál próbálták megvetni a lábukat, addigra a törökök már a belső vár falait ostromolták.
Ostromlétrák, mászókötelek százai csapódtak a falakra, ahol már alig volt épkézláb ember, szinte mindenki megsebesült. Az erős rohamban öt török hadijelvény is lobogott már kitűzésre készen.
Megszűnt a tréfálkozás, elillanóban a hősiesség, a bátorság. Egyetlen gondolatuk maradt: kitartani minden áron. Sebesülten, fájdalomban. De a várat nem szabad átengedni!
A nőket és a gyerekeket a fellegvárba menekítették, hogy mentsék őket a harc elől. De már a nők is a falakon küzdöttek. Magyarul, szászul, rácul, horvátul szidták, átkozták az oszmánok szülőanyját.
Négy lófarkas zászlót sikerült is letépni, de egy még mindig állt, és lengedezett. A diadalittas oszmán katonák csak úgy rajzottak köré.
- A zászló! A zászló! - hallatszott a kétségbeesett ordítás a torony felől. De hiába! Nem volt, aki rámozduljon.
Dugovics Titusz, János úr kipróbált katonája, a várnai csata egyik hőse két törökkel is küzdött egyszerre. A hangra felkapta a fejét, s feltekintett a várfal csúcsára. A kontyos diadalmas vigyorral emelte lófarkas zászlaját, hogy a várfalra döfje.
Titusz ereiben megfagyott a vér.
- Nem szabad! Nem szabad! - lüktetett benne a gondolat. - Ez a zászló jelenti a török akaratát, harci kedvét. Ha kitűzi ez a nyomorult, elesett a vár! Az ő rabló vágyuk erősebb lesz a mi megtartó erőnknél. A törökök minden harácsoló akarata rátelepszik a védőkre, hogy megbénítsa és kétségbe taszítsa őket. A kitűzés megdermedt pillanata elég lesz ahhoz, hogy a mozdulatlan védők mellett tömegével toluljanak a falakra a török ostromlók.
Titusz elindult a zászlós török felé, de látta, nem érheti már el. Nem akadályozhatja meg, hogy az kitűzhesse a rontást hozó selymet. Letekintett a fal tövére. A mélység iszonyata láttatta vele, hogy az biztos halál.
Felpillantott a vár fokára, ahol a török zászló emelkedett és emelkedett.
- Nem veszíthetünk! - kiáltotta és rávetette magát a törökre. Hirtelen elkapta, átnyalábolta és zászlóstul lerántotta a mélybe.
- A vár megmarad! Ez az én érdemem! - villant át az agyán a büszkeség. Arcára elégedett mosoly települt, s lezuhant a várfal tövébe, ahol elnyelte a támadók élő örvénye.
Ekkor már hajnalodott. Így Dugovics Titusz önfeláldozását mind a két fél részéről sokan látták. A magyarokba lelket öntött, az oszmánokat megzavarta ez a hőstett.
Lent, a városban a magyar támadás új erőre kapott. Sikerült a pihent kereszteseket is csatasorba állítani. Segítségükkel János úr vissza tudta nyomni a betolakodókat a felvonóhíd közeléből. Nem tüzeltek a törökre a várfalakról, hiszen alig volt már lőpor. A Tűzisten sugallatára kénbe mártott rőzsét, szöllővenyigét gyújtottak meg és hajigálták a vár tövében támadó oszmánokra.
Az olthatatlan lángok beleolvadtak az este óta égő házromok tüzébe. A fojtogató füstben most már tüdőt roncsoló mérgesgáz is vegyült. A hatás leírhatatlan volt. A Tűzisten hatalma, kiteljesedett. A támadókat mindenünnen tűztengerrel vette körül.
Megrémülve, iszonyú lármával menekültek az addig győzhetetlennek hitt törökök.
Mire kivilágosodott, nem maradt élő török a várban. Az éjjel a szultánt legyőzték, de nem lehetett tudni, mennyi ereje maradt még. János úr megtiltott minden üldözést és kitörést a várból. Tudta, hogy a törökök cselt vetettek. Ha a megfutamodott támadók után vetnék magukat csapdába, szaladnának. A várvédők a tizenkétórás küzdelemben súlyos veszteségeket szenvedtek. Mindeniknek pihenésre volt szüksége.
A délelőtt nyugalomban telt el. A törökök is visszahúzódtak táborukba, a várbelieknek még követni sem volt erejük.
A szultán felmérte a veszteségeket. Iszonyú számokról érkeztek a jelentések. De katonai ereje még mindig jelentős volt.
- Gyűlölöm ezt az átkozott Jankót! Le kell győznöm bármi áron! - tombolt Mehmed, és gyűjtötte az erőt a következő támadáshoz.
A kora délutáni órákban történt valami.
A várban maradt szerzetesek a falakon hangosan imádkoztak, de nem a kőtemplomok istenéhez. A keresztesek, Jézus katonái csak az éjszaka, rövid időre kerültek a harcok forgatagába. Most pihentebbek voltak, mint azok akik egész éjjel harcoltak. Lődörögtek a várban és hallgatták az imádkozó szerzeteseket. Elhangzott egy mondat.
- Aki a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni!
A keresztesekben valami égi erő mozdult. Nem tudni mi történt, de a kétezer fős kapával, kaszával, cséphadaróval felszerelkőzött sereg megindult kifelé a várból. Semmi félelem nem volt bennük. A csodálatos, láthatatlan erő mozdította lábukat és az égi vezérlés egyenesen a török ágyúállások felé vitte őket.
Mentek, vonultak, ajkukon istent dicsérő énekekkel.
Amikor a szpáhik meglátták a feléjük közeledő, éneklő hadinépet, megrettenve futottak el a biztonságosabb ágyukhoz, ott hagyva az első ágyúállást.
A csoda folytatódott. A kitörő hadinép pedig csak vonult a zászlókkal, ajkuk a magyarok istenét híva. Így foglalták el a második és harmadik ágyúállást is.
A törökök harc nélkül, minden hadiszerszámukat hátrahagyva fejvesztve menekültek.
A szultán látta, mily veszedelembe sodródtak de mire a fáradt, kedveszegett török csapatokat összeszedték volna, a keresztesek már elérték a sátorváros szélét, és hozzákezdtek a sátrak dúlásához, felégetéséhez. E csodát látva a folyón túli mezítlábas csapatokat is ugyanaz a különös erő kerítette hatalmába, és csatlakoztak az ágyukat elfoglaló testvéreikhez. Az ősök lelkei pedig tudták, a várat már nem veheti el a török.
János úr a falakról nézte, hogy minden tilalom ellenére hogyan erősödik a támadás. De azt is tudta, ha a török felocsúdik, az írmagját is elsöpri a magyarnak.
Kitűnő hadvezér volt. Látta, most érkezett el az idő, hogy a váratlan, csodálatos támadásban rejlő lehetőséget kihasználja.
Az ellentámadásra küldött oszmán csapatokra teljes haderejével rárontott, így szorította vissza a támadást. A zsákmányolt ágyuk egy részét megrongáltatta, a többivel pedig lövetni kezdte a törököket. János úr jól képzett katonái áttörték az elhagyott török vonalakat és hátbatámadták a moszlimokat, akik a Szávába akarták taszítani a fegyvertelen hadinépet, a még mindig éneklő kereszteseket.
A szultán támadása összeomlott. Pompás tüzérsége elveszett, katonái újabb és újabb összecsapásban szenvedtek vereséget. De vak gyűlölete erősebb volt józan eszénél.
- Hunyadit akarom! - üvöltötte - Nem veszíthetek! - ezzel saját testőrségét állította a janicsárok mellé, és maga állt a sereg élére, hogy vezesse az ellentámadást.
A hadakozásban edzett török katonák fegyelme legyőzte páni félelmüket. Megverten, sebesülten, éhezve is újra csatasorba álltak s nekirohantak az előttük álló magyar seregnek.
Szilágyi Mihály, már rögtön az ellentámadás megindulásakor, lövetni kezdett a várfalról, míg a többiek a zsákmányolt ágyukból nyitottak tüzet.
Az ágyútűz iszonyú, véres pusztítást vitt végbe a nyílt mezőn rohamozók között. Csak néhány egység jutott el a magyarok állásáig, ahol rettenetes, elszánt erővel pusztították őket. A kegyetlen küzdelemben már nemcsak a törökök katonák estek el, hanem hullottak a pasák is.
Mehmed fogcsikorgatva nézte seregének pusztulását, és újból kardot rántott. Magával ragadta a testőröket, janicsárokat és a még harcképes egységeket. A győzelemtől lelkesült magyaroknak már semmilyen támadás nem tudta elvenni a harci kedvét.
Alkonyodott. A gyilkos közelharcban a szultán is megsebesült a combján. A vágás nem nagy, de mély és fájdalmas volt. Az oszmánok harmadszor is véres fejjel hagyták el a csatateret. A leszálló éjszaka véget vetett a további mészárlásnak. A törökök az éj leple alatt temettek és reggelre mindent hátrahagyva elvonultak.
1456. július 22-én, egy szerdai napon a csata végetért Nándorfehérvárnál. Alig két hét múltán János úr haldoklott. A győzelmi mámort beárnyékolta a hirtelen támadt halálos kór. Igazából a királyválasztásra kellett volna készülnie hatalmas győzelme után, de elérte a ,,német pestis" János úr is a pestis áldozata lett. A halálos ágyán feküdt. Győzött és megbékélt a sorsával.
- Megtettem, ami rám bízatott. Elűztük őket. Hazámat innen most nem fenyegeti a vész. - lihegte lázasan, s nézte az őt körülvevő fényességet.
- Én, az Úr Angyala, mondom néked, teljesítetted lelked vállalását. Nagy, erős szolgálója vagy az Atyának. Ezért vállaltad magadra, hogy földi testet öltve óvjad és védelmezzed Jézus urunk népét az oszmánok pusztításától.
- Igen, de milyen áron? Nézd! Itt vonulnak előttem, akik értem adták életüket, akiket a halálba vezettem.
Kamonyai Simon, derék ifjú legény Szebentől nem messze egy török elleni összecsapásban felöltötte a páncélomat. A harcban a törökök tömegestül rontottak rá és össze-vissza szabdalták, azt hitték, engem pusztítanak el. Simon ragaszkodott a megvédésemhez még ilyen áron is, pedig nagyon jól tudta, hogy ez lesz számára a vég.
Öreg, kipróbált harcosom, Vas megyéből, Dugovics Titusz. Meghalt egy zászlóért.
A dunai sajkások, a bácskai parasztok, a bánáti kézművesek.... Mind különbek nálam! Harcban estek el!
- Ez mind igaz. De vesd a tekintetedet rájuk! Nézd! Jönnek feléd és mosolyognak. Tiszták és boldogok. Nem teérted adták az életüket, hanem azért a nemes ügyért, amit jelképeztél. A népedért, a hazádért éltél. Te voltál nekik a föld, a biztonság, az élet, a szabadság záloga.
Ezek olyan szent dolgok, melynek útján gondolkodás nélkül követtek téged, hiszen lelkük mélyén valamennyien Hunyadi Jánosok voltak. Most pedig szeretettel várnak maguk közé, és örülnek. Csatlakozz hozzájuk!
Ha a Teremtő Atya népével bármi rossz történik, és szükség lesz erős karotokra, újból együtt jöttök le a földre, új testben, új feladattal. Mert tudd meg fiam, te vagy a szabadító kéz, az Atya meghosszabított karja! A sorsod az, hogy ne engedd szabadlelkű gyermekeit letiporni, rabláncra fűzni. A körülötted levők is tudják ezt. Ezért álltak melletted testestül, lelkestül, Tudják, hogy az elkövetkezőkben is együtt fogjátok szolgálni és védeni nemzeteteket és az Istentől kapott örök értékeket.
János úr nagyot sóhajtott. Lelke kiszállt a testéből, és megindult harcostársai felé. A boldogság vezérelte.
A lakótorony kis szobájában összegyűlt háznép letérdelt, és levett fejfedővel halkan imádkozni kezdett.

Köszönöm Kovács Kálmánné Nórikának!     aranyszittya.mlap.hu/

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.