A magyarok a szent hely felé igyekeztek. A csillapodó lópaták méltósággal dübbentek a havon. A lehellet ködfelhőként terült szét a légben. Hideg és sötétség volt. Az előző napokban kék és szürke hófellegekbe bugyolálta a vidéket az ég, de a mai hajnalra fénylőn derengtek a csillagok, kitisztult a mennybolt is. Mintha a természet is készült volna valami ünnepre.
A levegő tisztává változott, a leesett hó fehér ünneplőbe öltöztette a kopasz téli tájat.
- Megérkeztünk! - ugrott le lováról az egyik csoport vezetője. Lehellete látszott, ahogy kimondta a szavakat. Mandulavágású szeme nevetett, tele volt élettel, akárcsak a többieké.
- Ünnep ez a mai nap!
- Vége a sötétségnek! - mondogatták az érkezők.
- Most mi segítünk a Napnak, hogy az év többi napján éltessen bennünket.
- A sötét oldal érzi már a vesztét napok óta. Sok baj, szerencsétlenség esett meg az utóbbi napokban! Eljött az ideje, hogy a Fény kerüljön uralomra a világban!
Béklyót vetettek a lovak lábára és a tűzhöz mentek.
Atenje-u a táltos még az éjjel hatalmas máglyát rakott, ami mostanra kellemes meleggel szolgált, égett a tűz.
- A szerhez nagy tűz kell! De melegedni sem utolsó- dörzsölgette a hidegtől elveresedett, fázó kezét. Figyelte, hogyan érkezik a törzs apraja - nagyja, és ahogy az addig elhagyott, üres megszentelt tér hirtelen megtelik az élet zsivajával.
Öröm és hála csillant a szemében, ahogy végignézett a seregleten.
- Ünneplőben vagytok! Szépek és büszkék! Az én népem! Köszönöm Teremtőm, hogy méltónak találtál arra, hogy rám bízd gyermekeidet. Köszönöm, hogy köveimmel gyógyíthatom a testüket, meséimmel a lelküket, és megtarthatom őket a Te hitedben. - motyogta magában, és a hála könnyei elhomályosították a szemét. De ez csak egy pillanat volt. Mikorra a jövevények a tűzhöz értek, öreg szeme már az örömtől csillogott, és szeretettel ölelte magához övéit.
Mindenki lázas készülődésben volt.
- Hova állítsam az íjakat?- kérdezte egy harcos.
- Ide, ide! Ne legyen túl messze a tűztől, amikor már ki kell lőni a vesszőket.
- A kijelölt fiú és leány / lehet Táltos lány és Vascsillag? / induljon el, és járja körbe a szer helyét! Háromszor! Tehettek védelmet is a helyre, de ez nem fontos. Nincs itt mitől tartani. Rossz ember, ártó lény úgy sem bírja a szertartás tiszta erőit elviselni.
- Megjöttek a sólymok! Megjöttek a sólymok! - lelkendeztek a gyerekek és rögtön körbe is kapták a három solymászlegényt.
Az asszonyok ez idő alatt a szűz hóra terített asztalt varázsoltak, hogy illő lakomával zárulhasson a magyarok nagy ünnepe.
- Idekérem a dobosokat félkörbe mellém! - rendelkezett Atenje-u - Most lehet a dobokat parázzsal megetetni, aztán majd folyamatosan, ahogy kell. Megereszkedik a dob bőre az ilyen időben.
A solymászok ágasokat helyeztek a tűz közelébe, ahol a kerecsenysólymok elfoglalhatták helyüket. Az egyébként nyugodt, békés jószágok most izegtek - mozogtak. Emelgették lábaikat az ágason, toporogtak, mintha a szereplés izgalma uralkodott volna el rajtuk.
Tudták ők, hogyne tudták volna, hogy ez az ő ünnepük, és hogy a sólymok nélkül a Sólymok legnagyobb Sólyma a Nap, soha nem lenne képes felülkerekedni a sötétségen. Nélkülük. Nem győznék le a nappalok az éjszakát, és nem lehetne tavaszi kikelet sem.
Az enyhén visszahajló orrú csizmák talpa alatt ropogott a hó. Az enyhe szélben sem fázott senki, mert meleg szőrsapkájuk, állatbőrös kaftánjuk nem engedte át a szelet, a testet pedig melegen tartotta.
A kört bejáró fiatalok is visszaérkezetek már. Az íjak az íjtartókon rendben sorakoztak.
A sólymok toporogtak, a dobok bőre megfeszült.
Atenje-u halkan dobolni kezdeAtenje-ut lehunyta. Dobolt, és várt. Várt egy égi jelre.
A jel hamarosan meg is érkezett. Feltámadt az északi szél, az Isten lehellete. Végig simogatta az egybegyűlteket. Billegtette a szőrsapkákon a szőrpihéket.

Atenje-u fedetlen fején megbillent ősz varkocsa. Abbahagyta a dobolást, és a többi dobos kezdett el dobolni. A táltos szóra nyitotta ajkát. Csendben, ünnepélyesen beszélt.
- Nincs szebb, mint a szél hangja! A végtelen legelők szabadságát jelenti. A szél a hagyományok továbbvitele. Átörökítése az utódok számára. Szélisten szava örök és szent!
Az összegyűltek önkéntelenül bólogattak, hiszen a szabadság volt életük természetes része.
- A szél a hagyományozás és a Turulmadár is. Jelképében élünk, mi magyarok. Általa jön a Teremtő Isten ereje, mely népünket élteti. A Turulsólyom, a Napmadár, az Atya földi jelenléte. Amíg ismeritek és értitek a Turulmadár szent lényét, addig lesz kapcsolatotok a Magyarok Istenével!
Atenje-u beszélt. A dobok hangja halkan alárezgett, felerősítette szavának minden rezdületét.
- Magyarok! A legnagyobb ünnepünk szerének megtartására jöttünk össze. Most a sötétség ideje van. Tombolhat a rossz, a gonosz, az ártó. De mi most, itt segítünk a Napnak, hogy felemelkedhessen. Megszülethessen a Fény, és eltűnjön életünkből a sötétség és az ármány. - A táltos lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét. A dobok meleg hangon továbbították a finom rezgéseket, hogy eljussanak mindenki lelkéhez.
Az ég alján lassan pirkadni látszott. A Nap első sugara megjelent az égen.
- Eljött az idő! - szólt a táltos - Megnyitom Keletet - fordult kelet felé, és vörös port szórt a légbe. Délnek fordult, és a dob hangjára sárga port hintett, megnyitva ezzel ezt az égtájat.
Lépett egyet és nyugatra hintette el fekete porát.
- Megnyitom a Nyugatot! - hajolt meg, és megint dobbant egyet a táltosdob.
Végezetül északi irányba hintett fehér kaolin port. Visszafogottan, alázattal fordult Isten Arca felé, Északnak. Tőle való minden élet, és az van csak az ember tulajdonában, amit az Atya áldással megad néki.
- Megnyitom a kintet! - emelkedett fel görnyedtségéből. - Emelkedjen a külső Nap! És megnyitom a bentet, hogy felemelkedjen bennünk a belső Nap! A Fény! Ha nem sikerülne, nem lenne új esztendőnk és nem lehetne új életünk! Forduljatok saját belső világotokhoz és tisztítsátok meg azt! Engedjetek helyet szívetekben a megtisztító Fénynek!
A megnyílt égtájak felől csodálatos, színes erők áramlottak a törzs tagjaira. Az emberekre béke, tisztaság és boldogság áradt mindenünnen.
- Felróttátok botjaitokra mindazt a rosszat, amit ki akartok vetni az életetekből. A róvásokat rakjátok e fekete gyapjúzacskóba, hogy a tűzbe dobhassam a bajokat. Itt az ideje!
Múljon el, égjen el minden sötétség, ami életünket beárnyékolja!
Lassan, ünnepélyesen körbejárta az embereket, feléjük nyújtva a fekete zacskót. A kis róvott pálcák halkan koccantak, ahogy egymásra hullottak. Csend volt. Mindenki vágya beteljesedését remélte.
Atenje-u rövid, kimért mozdulattal a tűzbe helyezte az összeszedett róvásfákat.
- Ó, hatalmas Tűzisten! Gyermekeid minden bánatát, félelmét átadtam Néked. Emészd el, nyoma se maradjon semmi rossznak! - kérlelte a tüzet, és mélyen meghajolt feléje.
A láng felcsapott, és mintha csak a táltos parancsát teljesítené, átnyalábolta a zacskót és a tartalmával együtt pillanatok alatt a láng martalékává vált minden.
- Adjunk hálát az ételeinkért és az innivalónkért - szólította fel az embereket. Tört egy darabot a kenyérből, és a Földnek adta, majd a földre loccsantott a kumiszos tömlőből, és a forrásvizet tartalmazóból is.
- A Föld, a Megtartó Anya! Köszönjük, hogy testeddel táplálsz bennünket, gondoskodsz rólunk, megajándékozol kincseiddel, és megtartasz bennünket.
A hála szavait a többiek is együtt mormolták a táltossal.
Ez alatt az idő alatt a Nap elkezdett kúszni fölfelé a látóhatáron
- Íjászok! Itt az ideje, hogy segítsünk Napatya tüzének!
A harcosok tűzbe tartották a gyapjúba csavart hegyű nyílvesszőket, amíg azok lángra nem kaptak.
Aztán egymás mellé sorakozva, a lehető legnagyobb magasságot megcélozva kilőtték a nyílvesszőiket. A celőkék surrogását a dobok pergő hangja kísérte.
- Most pedig menjenek a sólymok! Segítsék a Napot az útján, minél magasabbra emelkedhessen, minél nagyobb erőre kapjon!
A sólymok már idegesen berzenkedtek, rángatták a fejüket, a solymászok alig tudták lekapni kis sapkáikat a fejükről. Amikor pedig megpillantották a fényt, nyílnál sebesebben vágódtak a Nap felé.
Ahogy a Nap emelkedett, a Fény egyre erősödött. A kéklő égbolt és a fehéren csillogó hó között szikrázott a Fény. A magyarok lelke magába szívta a csodákat, és a szívük megtelt hálával, örömmel és szeretettel.
Az ünnepi lakoma jó hangulattal telt el. Nem igyekezett hazafelé senki.
Végül, amikor már mindenki elment, Atenje-u bezárta az égtájakat, a kintet és a bentet.
Hálát adott a Magyarok Istenének, hogy megtisztelte a szertartást, és mindenki annyit meríthetett az égi áldásból, amennyire szüksége volt.
Aztán az anyagi világban is rendet tett. Megtisztította a szent helyet, eloltotta a még izzó parazsat, elrakta a porokat tartalmazó kis bőrzacskóit. Könnyűnek érezte szívét, lelkét. Pillantása gyógyító köveire esett, akik vidáman csillogtak - villogtak a Nap fényében.
Atenje-u szerette kövecskéit. Tudta, azok is élnek, és a gyógyítás közben nyugodtan rájuk bízhatja magát.
- Mindent tudok rólatok. Szeretlek benneteket. Csodákra vagytok képesek. Csak azt tudnám, mitől működtök ilyen áldásosan !?
A Föld, a Megtartó Anya tenyerébe emelt egy ametisztet. A csillogó lila követ óvatosan felnyitotta, és Atenje-u felé nyújtotta.
A kőből hatalmas hófehér fény tört utat magának, lüktetve, hihetetlen erős rezgést gerjesztve maga körül.
- A Fény rezeg és gyógyít az ásványokban! A Teremtő Fénye! - szakadt fel a megismerés a táltosból.
- Igen, gyermeke, a Fény! Megszületett! Hiszen kerecseny ünnep van!

Kovács Kálmánné

Hivatalos "nyelvészeink", akik nagy igyekezettel bizonygatják, hogy minden szavunkat másoktól vettünk át, a karácsony szót ismeretlen vagy szláv eredetűnek határozzák meg.
A Magyar Nyelv Történeti és Etimológiai Szótárából (röviden TESZ, Akadémiai Kiadó 1970), amely négy vaskos kötetből áll, megtudhatjuk, hogy a karácsony szó szláv eredetű, a kerecsen pedig óorosz, ami ugyanaz. A kerecsennél még ezt olvashatjuk: "a szláv szó hangalakja a kerecsennek, illetőleg a kabócának a hangját utánozza." A madarászok és rovarászok helyében tiltakoztam volna, bár szárnya mindkettőnek van. A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó Budapest - 1975, 1985) megismétli a TESZ szláv - óorosz meghatározását.

Halasy-Nagy Endre szerint karácsony szavunk a Kara asszony - sötét asszony, fekete asszony - szóösszetételből származik, amely az év legsötétebb napjára utal. A téli napforduló őseink életében is jelentős ünnep volt, összegyűltek, magukkal hozva a Nap madarakat, a kerecsensólymokat. Ekkor röptették fel őket először a levegőbe, a táltosok áldása után. Ezt nevezték kerecseny ünnepnek, amelyet később betiltottak a táltos vallással együtt.

Ezzel szemben az igazság az, hogy abban az időben (szt. Istváni időket értve ez alatt), Európában a magyarság vallásossága példaértékűnek számított, és valószínűleg nagy szerepet játszott a későbbi kanonizált karácsonyi időpont megválasztásában is. Ennek alapja pediglen az, hogy Krisztus tanításait követően, - mely alapján Jézust a nap, vagy a fény fiáak tartották -, és kb a II.sz-ra tehető a magyarok kereszténységgel való kapcsolatának kezdete, a legnyilvánvalóbb volt a kulturális folytonosság értelmében, hogy a születését a téli napfordulóval azonosították. Aminek ráadásul némi csillagászati összefüggései is vannak egyben, amiegészen a sumér időkig nyúlik vissza.
Hiszen a világon egyedül nálunk van kiskarácsony, nagykarácsony, kisboldogasszony ( a föld.anya leánya), nagyboldogasszony ( maga a föld anya) tehát nem is ugyanaz a személy volt eredetileg, csak Jézus anyjának tiszteletébenilvadt eggyé. Nincs a világon több Anya -Szent -Egyház, csak a magyaroknál, és az nem rómánál kezdődött.

Pörzse Sándor műsorában Szántai Lajos világította meg a Krisztus előtti eredetű ősi magyar karácsonyt és azt, hogy mi honosítottuk meg a Kárpát-medencében.
Idézet:
"A Karácsony ünnepe az ősi hitvilág legnagyobb napjai közé tartozott, éppúgy mint a kereszténységnél az ige megtestesülésének... megemlékezése. A táltos perek folyamán sokszor felbukkan a vallató kérdés a pogány magyarság ünnepeire vonatkozólag, sokszor pedig a tanúvallomások egy-egy elejtett mondata világít rá a Karácsony fogalmára... Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: Krisztus születése ünnepén a régi magyarok a sólyom ünnepét tartják. Obol várjobbágy szavai szerint pedig:
Ekkor (Karácsonyról van szó) a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a táltosok megáldanak...
Kisszer Mihály szerint:
A régihitűek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét...
Ágota özvegy Ithe táltosról vallja a következőket:
Amikor Karácsonykor a fiatalság az első új sólymokat felrepteti, szokott énekelni és buzdítani azt ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kiveszni ne hagyja...
Boksa táltos védelmére felsorakozott tanúk egyike, egy bizonyos Kozma a következőket mondja: A solymárok ünnepén, amelyet régi nyelven Karácsonynak neveznek."
(Jegyzőkönyv részletek Fehér Mátyás Jenő Középkori magyar inkvizíció című könyvéből.)

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.