© Cs. Varga István

„BOLDOGASSZONY ANYÁNK...”

A Mária-kultusz költészetünkben

A Mária-kultusz bibliai, dogmatikai alapjairól

„Az Istenanya, Szűz Mária tisztelete integráns része a kereszténységnek, Mária kiváló tisztelete (hüperdulia) régtől fogva része a keresztény lelkiségnek.”¹ A Mária-kultusz kezdetben az egész keresztény egyházban jelen volt, a reformáció óta biblikus és dogmatikus alapokon csak a katolikus és a keleti, ortodox egyház gyakorlatában² létezik: „Máriának a Biblia összképében betöltött szerepe, továbbá a róla elszórtan található kijelentések olyan csíráknak bizonyultak, amelyek csak fokozatosan bontakoztak ki az Egyház tanításában, életében, istentiszteletében. Igaz, hogy az ősegyház igehirdetése alig említi Jézus Anyját, hiszen akkor a legalapvetőbb hitigazságokat kellett hangsúlyozni, magyarázni.”³Azonban, ahol az ősegyház említi Máriát, ott annyit mond el róla, aminél többet soha senki sem volt képes. Az egész Mária-kultusszal úgy vagyunk, mint a dogmafejlődéssel. Newman jött rá arra, nagyon keservesen, hiszen az ő ízlése ellenére történő katolizálásához vezetett. Az biztos, hogy a mostani ortodox és katolikus Mária-tiszteletet nem lehet levezetni az Újszövetség lapjaiból, de a mai ortodox és katolikus Mária-kultuszból egyenes vonal vezet vissza az Újszövetség lapjaihoz. (A három éves gyermekből, aki voltam, nem tudnák megszerkeszteni a harminc vagy ötven éves embert, de a harminc vagy ötven éves emberből vissza lehet vezetni a három évest.)

A Mária-kultusz sok félreértésre adott alkalmat a kereszténység története során, ezért az egyház igyekezett világosan meghatározni a kultusz mibenlétét, kereteit. Erre az eretnekmozgalmak, majd pedig a reformáció miatt nagy szükség is volt. Már a IV. században Szent Ágoston és Szent Epifanius kimondja, hogy Máriát, Isten anyját tisztelet, mégpedig a kiváló tisztelet (hüperdulia) illeti meg. Ez több, mint a szenteket megillető tisztelet (dulia), de kevesebb, mint az imádás (latria), amely csak „a teremtetlen, az önmagától származó, mindenkitől és mindentől független, mindeneket alkotó és fenntartó Istent” és Krisztust mint Istenembert illeti meg.⁴

A trentói zsinat (1547) rögzítette, hogy az Ó- és az Újszövetség valamennyi könyvét, valamint „a hitre és erkölcsre vonatkozó hagyományokat, amelyeket az Üdvözítő vagy a Szentlélek élőszóval közölt és a katolikus egyház folytonos utódlással őriz, egyenlő tisztelettel és kegyelettel” kell övezni. A legfontosabb hivatalos emlékek a hitvallások (a hitigazságok foglalatai), a pápák és a zsinatok döntései, az egyházatyák jóváhagyott művei. A Biblia ugyan keveset szól Máriáról, de a hittudománynak forrása a szenthagyomány is, amely az apostoloktól átvett sokrétű, gazdag tanítás. Az egyházatyák írásaikban jelentős Mária-tiszteletről tesznek tanúságot.⁵

A különböző korokban megjelenő tévtanok miatt az egyház a Mária-kultuszról szóló tanításának sarkalatos pontjait hittételekben, dogmákban foglalta össze. A Szűzanyára vonatkozó, a Bibliában és az apostoli szenthagyományban található kijelentésekből, utalásokból vonta le mindazt, amit Máriára vonatkozóan kanonizált bizonyosságnak tart.

A IV. és V. században dúló krisztológiai viták, (nesztoriánizmus, monofizitizmus) eretnekmozgalmak egy-egy dologban eltértek a kanonizált katolikus tanítástól, amelynek a lényege: „Krisztus személyében a két természet – az isteni és az emberi – a legbensőségesebb módon egyek, összevegyülés és szétválás nélkül”. A nesztorianizmus Mária istenanyaságát is tagadta. Az eretnekség ellen fellépő efezusi zsinat 431-ben hozta meg a legrégibb Mária-dogmát. Jézust istenemberi, vagyis isteni és emberi természetűnek nyilvánító zsinati dogmából eredően kimondta: Mária valóban Isten szülőanyja (Theotokosz, Istenszülő). A dogma alapja számos szentírási hely, amely Máriát Jézus anyjának nevezi (Jn 2,1; Jn 19,25; Lk 1,43), és a kifejezetten erről szóló szentírási szakaszok: az angyali üdvözlet (Lk 1.34), a születéstörténet (Lk 2, 1-21). Az Ószövetségben, különösen Izaiás és Jeremiás jövendöléseibentalálunk közvetlen és közvetett Máriára vonatkozó részeket. Az újszövetségi iratok pedig világosan beszélnek Isten anyjáról, egy-egy epizódját említik Jézus és vele együtt Mária életének: angyali üdvözlet, Mária és József eljegyzése, Mária látogatása Erzsébetnél, Jézus születése, Jézus bemutatása a templomban, Simeon jövendölése, a napkeleti bölcsek imádása, menekülés Egyiptomba, a tizenkét éves Jézus a templomban, a kánai mennyegző, Mária Jézus keresztfája alatt, jelenléte pünkösdkor az utolsó vacsora termében stb.⁶ Az Újszövetség egésze Jézus istenségét hirdeti, róla szól, így közvetve, bennefoglaltan, tőle elválaszthatatlanul Mária istenszülői mivoltát is bizonyítja. Kezdettől fogva egyértelműen ugyanezt vallja a szenthagyomány is (Ignatus, Ireneus, Tertullianus, Iustinus).

Az istenanyaság minden teremtménynél kiválóbb méltóságot kölcsönöz Máriának, amely abban is megnyilvánult, hogy az angyal is különös tisztelettel köszöntötte őt. Az 553-as konstantinápolyi zsinat már „mindenkor szűz Máriáról” beszélt, de ezt a felfogást hivatalosan dogmává csak a lateráni zsinat nyilvánította 649-ben: „... a mindenkor szeplőtelen Szűz Mária az Igét mint igaz Istent férfi hozzájárulása nélkül, a Szentlélektől méhébe fogadta, sértetlenül megszülte, és szülés után is épen megőrizte szüzességét...”

A dogmát szentírási részek támasztják alá. Mária szüzessége hitének jele, amelyet semmi kétség nem homályosít el, mert fönntartás nélkül beleegyezett Isten akaratába. Hite tette a Megváltó anyjává. A szűzi foganás jelzi, hogy új embertípus jelent meg a Földön, az új Ádám, aki elővételezi az eszkatológiai idők állapotát. A hittudomány eredendően a 681-ik évi harmadik konstantinápolyi zsinati határozatának értelmében deklarálja Mária háromszoros, vagyis háromféle szüzességét dogmaként: „Az Isten anyja sértetlen szüzességét isteni gyermekének születése előtt, alatt és után tökéletesen megőrizte”. Vagyis Mária szűz volt Jézus születése előtt (ante partum), szűzen szülte Jézust (in partum), és szűz maradt későbbi életében is (post partum). Ennek értelmében Mária Aeiparthenosz: örökké szűz. Az „ante partum” tétel hangsúlyozza, hogy Mária férfi hozzájárulása nélkül, közvetlen isteni hatásra, a Szentlélektől szűzen foganta Szent Fiát. Erről szentírási igehelyek tanúskodnak. Az Ószövetségben Izaiásnál olvashatjuk: „Íme, a Szűz méhében fogan és fiút szül...” (Iz 7, 14).

Az Újszövetségben pedig még egyértelműbb ide vonatkozó utalásokat találunk. Az Angyali üdvözletkor Mária emberi módón gondolkodva kérdezte a hírnöktől: „Hogyan lehetséges ez? Hiszen férfit nem ismerek.” Az angyal válasza: „... a Szentlélek száll rád és a Magasságbeli ereje borít el.”⁷Máté evangéliumában hasonlót olvashatunk. Józsefhez álmában szól az angyal és eloszlatja Máriával kapcsolatos kínzó kételyeit, bátorítja, hogy ne féljen feleségül venni, „hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban” (Mt 1, 18-20).

A görögök szomorú dolognak tartották, ha egy nőnek szűzen kellett meghalnia. Az Ószövetség hasonlóan vélekedik, bár a házasság előtti szüzességet nagyra értékeli, azonban a meddőség és az ahhoz hasonló szüzesség, vagyis az anyaság elmaradása szégyent, megaláztatást vont maga után. Az Ószövetségben a nők igen sajátos helyzetet foglalnak el a családban és a vallási közösségben

Az Újszövetség rehabilitálta, újraértékelte a szüzességet: Jézus szűz, és anyja, Mária is, amint szűz Keresztelő Szent János, Péter és Pál apostol is. A szüzesség itt nem parancs, nem a test megvetése itt az ok, nem is önmagában a kultikus tisztaság, mint némely vallásnál, hanem a nagyobb önátadás Krisztusnak, a szorosabb példakövetés, a már megkezdődött végső idők jeleként az eszkatologikus jelentésű, Istentől kapott karizma szabad elfogadása. (V. ö.: A tíz szűzről szóló példabeszéd Mt 25, 1-13.)

A szeplőtelen fogantatás kiteljesedett dogmáját 1854. szeptember 8-án hirdette ki IX. Pius pápa. A hittétel lényege: a Boldogságos Szűz fogantatása pillanatától mentes volt az áteredő bűn minden szennyétől. A középkor folyamán sok vita folyt a szeplőtelen fogantatás kérdéséről. Aquinói Szent Tamás dogmatikai nehézséget látott benne. Végül Don Scotus oldotta meg a kérdés, aki szerint Mária előre meg volt váltva Krisztus által, fogantatása pillanatától. Szűz Mária istenanyasága révén fogantatott szeplőtelenül, Jézus Krisztusnak, az emberiség Megváltójának érdemeire való tekintettel mentes maradt az áteredő bűntől. Isten előre kiválasztotta őt, s azt akarta, hogy szent Fiának anyját ne terhelje az eredeti bűn súlya.”⁸

Jelenkorunk katolikus dogmatikája így értelmezi ezt a hittételt: „Az istenanyaság időben ugyan az angyali üdvözletkor kezdődik, Isten dekrétumában azonban öröktől fogva szerepelt, aminek következtében Isten öröktől fogva ennek a szerepnek a vállalására és betöltésére alkalmasnak tervezte Mária egyéniségét.”⁹ Amikor az egyház Krisztus, a második Ádám mellé odaállítja Szűz Máriát, a második Évát a protoevangélium (Ter. 3,15) alapján „előre tervezett”-nek vallja Mária kiválasztását. Ebből a dogmából logikusan következik az – időben régebbi hittétel, amelyet a trentói zsinat 1547-ben mondott ki: „Szűz Mária Isten különös kiváltságánál fogva egész élete folyamán mentes volt minden súlyos és bocsánatos bűntől.”¹⁰

Ebben a kérdésben a keleti egyházban volt bizonytalankodás, de végül az Egyház Szent Ágoston álláspontját fogadta el: az Úr az ősevangéliumban (Ter 3, 15) Isten teljes győzelmet ígért a bűn felett. A győzelem azonban nem lett volna teljes, ha Máriát akár csak a legkisebb bűn is hatalmába kerítette volna. Mária a Sátán legyőzője, a „causa nostrae salutis”, távol áll tőle a bűn, hiszen a bűn a Sátán diadala. „Máriát Isten csodálatosan elárasztotta mennyei ajándékok teljével” – amint IX. Pius hirdeti.¹¹ A kegyelem teljessége pedig kizárja a bűnt. Gyakorlatilag csak a belső kísértésektől volt mentes, de a dogmából nem következik, hogy a külvilág és a Sátán ne állított volna számára kelepcéket, hiszen egész élete megpróbáltatások sorozata volt.

A legfiatalabb Mária-dogma Mária halálával és mennybemenetelévelkapcsolatos. 1950-ben XII. Pius hirdette ki a szenthagyomány alapján. Ez a dogma a megelőzővel együtt az un. „máriás évszázadot” foglalja keretbe, annak kezdetét és végét jelzi. A Mária halálára és mennybemenetelére vonatkozó 1948-as pápai körkérdésre a világ püspökeinek 98 %-a azt válaszolta: már hittételként tanítja. A dogma lényege: „... a Szeplőtelen Istenanya és mindenkor Szűz Mária, földi életének pályafutását befejezvén, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségre.” Az eredeti bűntől való mentességből nem következik, hogy a halált elkerülve részesült volna a megdicsőülésben, hiszen még maga Jézus is meghalt és a halálból támadt föl megdicsőült testtel. Mária az evangélium értelmében részes volt isteni Fiának halál feletti teljes győzelmében, ezért halála nem büntetés jellegű. (Halálát nem okozhatta betegség, nem járhatott haláltusa kínjaival.) A test szerinti megdicsőülés megillette a Szűzanyát, aki földi életében a lehető legszorosabb kapcsolatban volt Szent Fiával: testéből vette Jézus a maga emberi testét. Ha Krisztus teste nem indulhatott feloszlásnak, akkor illő és méltó volt, hogy Mária teste is mentes maradjon a feloszlástól. Szinte lehetetlen, hogy ez a kapcsolat az édesanya halála után teljesen megszakadjon. Rá sokkal inkább alkalmazhatók Szent Pál szavai (Róm. 6,5), mint bárki másra: „ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is.”¹² Pontos nyelvi megkülönböztetéssel különböző fogalmakat jelöl a mennybemenetel és a mennybevitel. Jézus harmadnapon föltámadott és fölment a mennybe. Máriát Isten felvitte a mennybe, vagy nem felment, hanem felvétetett a mennybe.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása is megerősítette a szerte a világon elterjedt, gazdag és változatos Mária-kultuszt. A világ megváltásának misztériumát bibliai igehelyek bizonyítják: „Amikor tehát elérkezett az idők teljessége, elküldte a Fiát, aki asszonytól született... Hogy Isten gyermekeivé lehessünk.” (Gal 4,4–5) „Aki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától.” Az egyházban kezdetektől nagy a tisztelete „a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriának”, Jézus Krisztus édesanyjának, az Atya szeretett leányának, a Szentlélek szentélyének. Rendkívüli kegyelmi ajándéka révén felette áll minden teremtménynek, sőt az angyaloknak is. Ő az egyház hitének ősmintája, ragyogó példaképe. A szent egyházban Krisztus után következik az Üdvözítő édesanyja az üdvösség rendjében.

Az Ószövetségben a bűnbeesett ősszülőknek adott ígéret a kígyó legyőzésére vonatkozóan már őt sejteti (Ter 3,15). Ő az a szűz, aki anya lesz és fiút szül, akit Emmánuelnek fognak hívni (Iz 7,14; Mik 5,2–3; Mt 22–23). Ővele, Sion alázatos leányával telik be az idő és születik meg a Megváltó az üdvösség új rendjében. Egy asszony idézte elő a halált, egy szűz pedig az élet visszaszerzését beleegyező szavával, amely megelőzte a fogantatást, a megtestesülést. Mária egészen szent, minden bűn szennyétől mentes Istenanya, akit a Szentlélek képzett új teremtménnyé, kegyelemmel elhalmozottá, amikor az isteni hírnöknek így válaszolt: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek be rajtam szavaid” (Lk 1,38).

A Szűzanya szabad hittel és engedelmességgel közreműködött az emberiség üdvözítésében. Az Istenre való teljes ráhagyatkozásban, az egyetlen teljes emberi válasz Isten szavára a készség, ebben érte el tökéletességét: Mária igennel válaszolt és befogadta az üdvösséget. Amit Éva engedetlensége összebogozott, azt kibogozta Mária engedelmessége. Amit Éva megkötözött engedetlenségével, azt Mária feloldotta hitével. Nem az őskígyóra hallgatott, mint Éva, hanem Isten hírnökére hagyatkozott. Általa született a halált legyőző új élet. Róla szól az Írás, hogy fia jel lesz, anyja lelkét pedig tőr fogja átjárni. Mária a közvetítő az ember, az egyház és Jézus Krisztus között. Világra szülte, táplálta, a templomban bemutatta Fiát az Atyának. Együtt szenvedett a kereszten haldokló Fiával. Hitével, szeretetével, engedelmességével és reményével közreműködött az Üdvözítő művében: anyánk lett a kegyelem rendjében. Mennybemenetele után is betölti üdvösséges feladatát: Szószóló, Segítő, Közvetítő, Oltalmazó.

Mária erősítette a keresztény ősegyház hitét, lelkiségét, hogy lehet a pogány és bűnös világban is tisztán élni. Mária az egyház ősmintája a hit, szeretet és Krisztussal való tökéletes egységben, misztériumában. A szüzesség és anyaság misztériumának megtestesítője, az anyai szeretet, az apostoli küldetés példája.Tiszteletének lényege és alapja, hogy Isten kegyelme Jézus után minden angyal és ember fölé magasztalta fel. A legősibb koroktól „Istenszülő” néven tisztelik a Boldogságos Szüzet, és a hívek minden veszedelmükben és ínségükben az oltalma alá futnak könyörgésükkel. Különösen az efezusi zsinat után nőtt meg Isten népének Mária-kultusza. A keresztény tökéletesség, apostoli élet példaképe egyedülálló a tiszteletben, szeretetben, követésben, segítségül-hívásban.

Az egyház a különféle Mária-kultuszt jóváhagyta a józan és igazhitűség határain belül, korokhoz, helyekhez, a hívők érzésvilágához igazodón. A Mária-tisztelet ugyanis ráhangolja a hívőt Krisztus megismerésére, szeretetére, dicsőítésére, parancsainak követésére, hiszen a Fiúért van minden, az örök Atyának „tetszéséből benne lakik az egész teljesség” (Kol 1,19). Ő a teljes igazság, szentség és szeretet kútfeje. Mária az erény és vigasztalás jele Isten földi zarándoknépe számára. A keleti keresztények is gazdag és változatos kultusszal, áhítatos és szép liturgiával tisztelik a mindenkor szűz Istenszülőt.

Az un. „máriás korszak” jellemzője, hogy 1858-ban Lourdes-ban a Szent Szűz egy kis parasztlánynak, Bernadette Soubirous-nak többször is megjelent. A jelenés sziklája alatt forrás fakadt, ahol sok csodás gyógyulás történt és történik mindmáig. Fatimában 1917-ben három pásztorgyereknek jelent meg az Istenanya, májustól októberig minden hónap 13. napján. Ezekben a jelenésekben Mária mindig engesztelést kért. A Mária-jelenések színhelyein búcsújáró és zarándokhelyek alakultak ki. A Szűzanya bűnbánatra szólít fel, bűnbocsánatot, kiengesztelődést kér az emberektől. A lourdes-i jelenés liturgikus egyházi elismerést is kapott a február 11-i ünneppel. A mariánus lelkület tömegmozgósító erővé vált ebben a korszakban, sok új szerzetesrend, társulat jött létre a Szent Szűz tiszteletére. (Megjelennek azonban a túlkapások is, amikor elfeledkeznek a hívek a mariológia alaptételéről:az imádás (latria) csak a háromszemélyű egy Istent illeti meg, Máriát pedig kiváló tisztelet (hyperdulia) övezi.)

A Mária-kultusz koronként változó intenzitású, eltérő formájú, de az Istenanya tisztelete a kereszténység integráns része, amely a nyugati, római katolikusokat és a keleti bizánci, ortodox keresztényeket is mélységesen összeköti. 1950-ben a máriás lelkületű XII. Pius pápa dogmának nyilvánította a Szent Szűz mennybe való felvételét. (Jézus felment a mennybe, A Szűzanya pedig felvétetett a mennyországba.) A dekrétum tudatosan nem úgy fogalmazott, hogy „halála után” fölvétetett a mennybe, mert a mariológusok máig vitatják, hogy meghalt-e Mária, mielőtt a mennybe fölvétetett. A dogma meghozatalát mintegy 8 millió katolikus kérte XII. Pius pápától, nemcsak Mária „mennybevételének” kinyilvánítását, hanem „társmegváltói” titulusának dogmába foglalását is kérték, de az utóbbi nem talált meghallgattatásra.

A teológusok és néprajzkutatók egyaránt elismerik, nincs még egy lény, sem ember, sem isten, akit az egész világon akkora kultusz övezne, mint a Szűzanyát. A Mária-jelenségek sokasága történt az utóbbi másfél évszázadban, ezek egy részét hitelesnek ismeri el a Szentszék, másokat fenntartással fogad, köztük a hercegovinai Medjugorjéban 1981-től máig tartó jelenéssorozatot. Amikor a Vatikán elismer egy-egy csodát, Mária-jelenést, akkor sem mond ki semmit sem „tévedhetetlenül”, csupán tekintélyével odaáll a Mária-kultusz mögé.

Mozgalmak indultak újabb dogmák kimondására is, mint például „Mária a társmegváltó”, de ezek kinyilatkoztatására sem a II. Vatikáni zsinaton, sem pedig az azóta eltelt időszakban nem került sor. Mintegy két évszázad óta meglévő várakozás egyik nagy hulláma volt, hogy több mint 4 millió aláírással érkezett kérés a Vatikánba, hogy nyilvánítsák a Szűzanyát „társmegváltó”nak. (Az aláírók közt volt többek között kalkuttai Teréz anya, Josef Glemb, 42 bíborostársával együtt.) A várakozás reményét éltette, hogy a történelem egyik „legmáriásabb” lelkületű pápája, VI. János Pál szívesen keres fel Mária-kegyhelyeket, és az Újszövetséget átértelmezve – bár nem ex katedra – kijelentette, hogy Jézus a feltámadása után nem Magdolnának, nem is a tanítványoknak, hanem édesanyjának jelent meg először. 1977 májusában pedig az egyik elmélkedésében azt mondta a híveknek, hogy „Amiképpen Krisztus, az új Ádám, úgy Mária, az új Éva sem ismerte a bűnt, így ő is alkalmas volt arra, hogy szerepet vállaljon a megváltásban.” Igaz, VI. János Pál óvta is a híveket a „Mária-imádat túlzásaitól”. Végül egy testület, amelybe a pápa 23 mariológust kért fel, 23 szavazattal, ellenszavat nélkül elvetette az új máriás mozgalom folyamodványát.

Bár a századeleji egyházfők nemritkán használták a „társmegváltói” kifejezést, tévedhetetlenül kihirdetett dogmává azonban nem emelték. Az utóbbi fél évszázadban pedig a pápák tudatosan is kerülik ezt a megnevezést. VI. János Pálszóvivője pedig azt hangsúlyozta, hogy annak „ex katedra” történő kijelentése, hogy Mária Krisztussal egyenrangú közvetítő, illetve közbenjáró Isten és ember között, az egyház tanításaival szembeni súlyos eretnekség volna, mert ellentmondana Pál apostol Timóteushoz írott első levelének: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és az ember között, az ember és Krisztus Jézus.” Ez a hivatalos vatikáni állásfoglalás azonban nem zárja ki, hogy a hívek a vallásos gyakorlat köznapi szintjén a Szűzanyát akár társmegváltóként is tiszteljék.Nemritkán elfeledkeznek az emberek arról, hogy a Mária-tisztelet nem válhat egyoldalúvá, hiszen a krisztológiával forrt össze. Tisztelői a Mária-kultuszba szívesen vonnak be apokrif, azaz nem kanonizált forrásokat is, gyakran fordulnak a magánkinyilatkoztatásokhoz. A Szűzanya Lourdes-ban Szeplőtelen Fogantatásnak, Fatimában Rózsafüzér Királynéjának, Párizsban Bűn nélkül Fogantatottnak, Amszterdamban Minden Nép Asszonyának, a Szeretetlángban Hajnal Szép Csillagának, egy lelki naplóban pedig a Világ Győzedelmes Királynéjának nevezte magát.

A II. Vatikáni Zsinat a Mária-kultusz kereteit is kijelölte. Nem fogadták el azok javaslatát, akik Máriát a Társmegváltó (Corredentrix)újabb címmel akarták megtisztelni. VI. Pál végül, közmegegyezésre a Mater Ecclesiae, vagyis az Egyház Anyja titulussal tisztelte meg a Szűzanyát.

Mária üdvösségtörténeti hivatása: Jézus Krisztus test szerinti és az Anyaszentegyház és a kegyelem rendjében minden ember édesanyjaként. Anyasága szüntelenül tart a kegyelem világában, Krisztus örök és töretlen világ- és üdvösségtörténeti kegyelmét közvetíti az egyházban. Isten egyetemes üdvözítői tervének, világméretű küldetésének segítője kegyelemközvetítői erejével, hiszen fia „engesztelő áldozat bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1 Jn 2,2).

A Szűzanya lélekmentő, engesztelő, kegyelemközvetítő erejére különösen szüksége van korunknak. 1917-ben a világtörténelemben olyan eszme jelent meg, amely hivatalos ideológiává tette az ateizmust, szervezetten és erőszakosan terjesztette az istentagadást, pusztította az istenhitet és annak intézményeit. Ez az ateizmusra és materializmusra épített világbirodalom összeomlott. A Szűzanya a bűnök jóvátételére, vezeklésre és engesztelésre hívta fel gyermekeit Fatimában és a világnak számos helyén, hogy az egész földkerekségre kiterjeszthesse a megbocsátás krisztusi kegyelmét és a békét, amelyet anyai szíve szeretetével közvetít a bűnbánat, a hit, Isten imádásának és a szívbéli erkölcsi megjavulásnak jegyében. A világ evangelizálását, a béke elnyerését sürgeti a megtérés, az imádság, a vezeklés révén a Evangélium szellemében, hiszen Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogymegtérjen és éljen (Ez 33,11); „Nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen” (2 Pét 3,9). VI. Pál pápa a Signum Magnum kezdetű megnyilatkozásban „Mária-korszaknak” nevezi az utóbbi mintegy másfél évszázadot. A gyakori Mária-jelenések is megerősítik ezt a megjelölést. A Mária-tisztelet valódi értékeit hangsúlyozva tette helyére a II. vatikáni Zsinat a Lumen gentium 8. fejezetében a Mária-kultuszt.

Mária-tisztelet az egyetemes kultúrában

A Mária-kultusz legfontosabb alkalmai a Mária-ünnepek, legrégebbi rétegük a keresztény ókorban található meg. Az egyházatyák írásai arról tanúskodnak, hogy a Mária-tisztelet már az ősegyházban megvolt. Hitelt érdemlő írások szerint már a II. századtól kezdve szokásban volt a szentek segítségül hívása. A hívők elsősorban Máriát, Isten anyját hívták segítségül, amint ezt a II-III. századból származó apokrif iratok, amint ezt Szent Jakab Máriát dicsőítő proto-evangéliuma, Péter evangéliuma, Csodatévő Szent Gergely homiliái, az un. Szibilla-könyvek is bizonyítják.¹³

A legrégibb Máriához intézett imának, az „Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja!” kezdetű imádságnak a legősibb szövegét egy III. vagy IV. századra tehető egyiptomi papiruszon találták meg, és már a bizánci kopt liturgiában is szerepelt.¹⁴ A kereszténység történetének minden nagy korszaka kialakította a maga jellegzetes Mária-képét. Az őskereszténység korai századaira a bizánci Istenszülő Anya (Theotokosz) képe jellemző. A Mária-ünnepek fő célja ugyanaz volt, ami Mária személyes törekvése is: a hívek figyelmének Jézusra irányítása.

A kora középkorban, a romanika időszakában a liturgia kiterjedt az egész életre, egységes rendszerként foglalt magába mindent. A szombat például Szűz Mária emléknapja lett.Szűz Mária kultusza különböző fejlődési szakaszokat mutat. A középkor folyamán csak Krisztussal együtt ábrázolták, önmagában sohasem, mert kultusza ekkor még elválaszthatatlanul összekötődött a krisztológiával. (Ez az elv fennmaradt a keleti rítusú ikonfestészetben.)

A Mária-kultusz alakulására jellemző, hogy a koraközépkorban még – például a litániákban – az angyalok, pátriárkák, próféták, sőt Keresztelő Szent János után következik Mária a sorban. Mivel ő testestül a mennybe fölvétetett, ereklyéje nincs, ezért a végtelenül ereklyetisztelő középkorban halványabb az ő kultusza. A képzőművészeti ábrázolások is jól érzékeltetik a Mária-kultusz változásait. A mariológiából ismeretes, hogy a 14. századig Mária térdepel Gábriel előtt az angyali üdvözletkor. Később, a gótikában éppen fordítva, Gábriel térdepel Mária előtt, sőt a korábbi szózatszerű üzenetből szinte a kérés sugárzik, például Leonardo és különösen Lorenzo di Credo Angyali üdvözletén... (Giotto híres Szentcsalád-képén Mária és a kis Jézus a szamáron ül, az égi és a földi szféra egybeolvad, de Józsefnek csupán a szamár vezetése jut...)

A középkorban a leghíresebb Mária-emlék a Szent Szűz názáreti háza volt. A legenda szerint a törökök elől angyalok repítették át Dalmáciába, majd onnan Fiuméba, végül a XIII. században pedig Lorettóba. Később híres zarándokhely lett Loretto, ahol Szűz Máriának csodatévő képét is őrizték. Innét kapta nevét a loretói litánia, amely a barokk korban terjedt el, és a legkedveltebb litániaforma lett. A litánia mint imaforma már a kora középkorban ismeretes és jelentős volt, de csak a barokkban teljesedik ki és válik díszessé, szinte már túldíszítetté.¹⁵

A kereszténység történetének minden nagy korszaka kialakította a maga jellegzetes Mária-képét. A bizánci Istenszülő Anya (Theotokosz, Genetrix Dei, Bogorogyica), majd a középkortól fogva a bencések tisztelete a mennyei udvar királynéjához kötődik. A reneszánsz anyaságtól sugárzó madonnái az Istenanya hivatását, kételyeket legyőző hűségét örökítették meg.

A Mária-kultusz intenzitása koronként változott. Az első nagy fellángolás a gótika kora volt, amely már vadhajtásokat is hozott. A lovagság korát áthatja a Mária-kultusszal szorosan összefüggő fokozott nőtisztelet. A kultusz sokféle módon nyilvánult meg: Mária életét legendásan kiszínezték, életének eseményeit, például eljegyzését Szent Józseffel, látogatását Szent Erzsébetnél stb. számos változatban megörökítették. Gazdag Mária-költészet alakul ekkor ki, először latinul, majd pedig különféle nemzeti nyelveken. Ebben az időben a romanika Mária-himnuszaihoz képest változás érezhető: csökken az ég és a föld közötti távolság, a költészet elválik a liturgiától, egyre inkább a magánáhítat felkeltésére szolgál. Háttérbe szorul a dogmatika objektivitása, normatív jellege, domináns lesz a személyes, sőt a szubjektív hangulat, megjelennek az imádkozó ember egyéni érzelmei is. Szűz Máriáról legendákat írnak és gyűjtenek (Jacobus de Voragine: Legenda aurea). Prédikációk, prédikáció-gyűjtemények, imák születnek a Szűzanya tiszteletére. Gyakran ezek az imák végső formájukat a barokk korban nyerik el és válnak széles körben ismertté.¹⁶

A reneszánszés a humanizmus korának Mária-kultuszát híven tükrözi a képzőművészet, festészet számtalan remekműben örökítette meg az anyaságtól sugárzó Madonnát, az Istenanya kételyeket legyőző hűségét stb. Például Rotterdami Erazmus a gótika néha már túlzó lángolását igyekszik visszafogni – mintegy a reformáció előhírnökeként – felhívja a figyelmet, hogy inkább Krisztushoz kell imádkozni, semmint a szentekhez.

A dinamikus magasba- és előretörés teremti meg a barokk embereszményt: a keresztény hőst, héroszt, Krisztus bajnokát (Athleta Christi). A barokk szentje csodás és monumentális, vagyis arányosan nagy, hatalmas. A reformáció növekvő Mária-ellenességére válaszul a barokk előtérbe helyezi a Mária-kultuszt. A rózsafüzér-imádság, a májusi és az októberi Mária-ájtatosságok ekkor terjednek el széles körben. Az Ave Maria is ekkor nyeri el végleges formáját és válik általánossá. Az első fele a mai alakjában két szentírási részletből kialakított antifóna: az angyal üdvözlő szavait és Erzsébet dicsérő köszöntését tartalmazza. Amikor nem antifónaként énekelték, hanem mondták, itt egy Amennel le is zárták. A kérőimát a korai barokk tette hozzá, kialakítva, könyörgéssel lezárva a mai imaformát.

Az Úrangyala déli harangszót Kallixtus pápa rendelte el a nándorfehérvári győzelem emlékére 1458-ban. Előzményei közt tarthatjuk számon a középkorban péntek délután három órakor szokásos harangozást, valamint a napi három Angelus-harangszót, amely a szerzetesek laudes, sexta és vesperas imaóráinak kezdetét jelző kis harangkondításból fejlődött ki. Mai formájában csak a 17. században vált általánossá. (Magyarul először Pázmány Péter imakönyvében fordul elő, aki egész tevékenységét „nemzetének lelki orvoslásáért” végezte.)

A 9. században Paulus Diaconus Mária-tiszteletét a tömör, veretes, teológiai mélységet rejtő Ave, maris Stella című himnuszával bizonyítja. A szerző longobárd királyfi, aki Monte Cassinón szerzetes lett, Mária-himnuszában szigorú, de egyszerű versmértéket, kevés képet, rímet – ezek egy része betűrím – használ. Az első strófa himnikus adoració, amely az Ave és Éva szójátékot is tartalmazza. Az „Ave, maris stella / Dei mater alma / atque semper virgo / felix coeli porta” Babits költői és hűséges fordításában így hangzik: „Tengernek csillaga, / Isten édesanyja, /üdvözlégy mindig szűz, / menny boldog kapuja”.Sík Sándor archaizáló, kissé népszerűsítő tolmácsolásában: „Tengernek csillaga, / Isten édes Anyja, / Ave makulátlan / Mennyei szép Porta”. A himnusz további hat strófája fohász, kérés Máriához, az ő közbenjárására, hogy fogadja el az Úr a könyörgést. A bűn nélküli Mária szelíd (mitis) Szűz, aki bennünket is szelídekké (mites) tesz, erkölcsileg tisztává (castus), hogy az ő segítségével Fia feloldozzon bennünket a bűn terhe alól, hogy vele együtt örvendezhessünk az örök életben.

Legrégibb Mária-imánk, a Sub tuum praesidium confugimus, amelynek legősibb szövege egy 3. vagy 4. századi egyiptomi papiruszon maradt fenn, már a bizánci és a kopt liturgiában is szerepel. Az ambrózián misszáléban antifóna, a mai Liturgia Horarumban a kompletórium után mondható, énekelhető. Utolsó könyörgése a 17. századból, Németországból származik, de ezt elhagyja a Liturgia Horarum. A magyarul így hangzik ez a könyörgő szöveg:

„Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja!

Ne vesd meg könyörgésünket szükségünk idején,

hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől,

mindenkor dicsőséges és áldott Szűz!

Asszonyunk, közbenjárónk és szószólónk!

Engeszteld értünk Fiadat,

ajánlj minket Fiadnak,

Mutass be minket Fiadnak! Ámen.”

Főképpen a bencés rendből kinövő cisztercitáknál terjedt el az Irgalmasság Anyjának, a Bűnösök Menedékének hódolata. (Egy legenda szerint Mária palástja alá fogadja a cisztercitákat az égi dicsőségben is.) A magyar gótika időszakában főképpen a ferencesek és dominikánusok nyomán honosodott meg a szegények pártfogója, a Szent Ferenc-i Mária-kép, a Jézus Anyja, híveinek égi pártfogója, közbenjárója, az anyai öröm, a karácsonyi misztérium hordozója, aki Madonna, de egyben Hétfájdalmú Szűz is.

Söveges Dávid Fejezetek a lelkiség történetéből című könyvében lényeglátóan foglalja össze a gótikában kialakult Mária-kultusz ismérveit. Amíg Mária kultusza szorosan kötődött a krisztológiához, önmagában nem ábrázolták: karácsonyi jelenetekben a kis Jézussal, Józseffel, a három királyokkal, pásztorokkal együtt látható legtöbbször. A pieta-képeken, szobrokon a kereszt alatt, vagy mellett, de mindig a Megfeszítettel, gyakran Nikodémusszal, Szent Jánossal, Magdolnával...A gótika kiszínezi Mária alakját, születését, bemutatását a templomban, látogatását Szent Erzsébetnél, eljegyzését, esküvőjét Józseffel, gyakran különféle szentek társaságában (assistoni diversi santi) láthatjuk.

A gótikában egész Mária-költészet alakult ki. A latin nyelvű Mária-himnuszok, planctusok egyre több nemzeti nyelven is megjelentek. A romanika Mária-himnuszaihoz, -énekeihez képest változás áll be. Az ég és föld közti távolság csökken, a liturgiától a magánáhítat felé tolódik el a Mária-énekek kultusza. Háttérbe kerül a dogmatika objektivitása, előtörnek a szubjektív hangulatok, asszociációk, az imádkozó szubjektivitása, egyéni életérzése.

A szerzetesrendek közül különösen a ciszterciták, a premontreiek, az ágostonos szerzetesek művelik eredményesen a Mária-lírát. A Bibliából minden szépet és jót őhozzá asszociálnak, kötnek: Gedeon gyapja, Áron kivirágzó vesszeje, Mózes égő csipkebokra. Az égitestek, a nap, csillagok, hold, rózsa, mirha, tömjén, liliom, balzsam mind-mind őhozzá kötődnek. Az Énekek énekéből (Cantico Canticorum) sok képet vesznek át a Szűzanya érzékletes megjelenítésére. Ő az eltévelyedőknek utat mutató tengerek csillaga, az élet forrása, a bűnösök menedéke, a minden bajban segítő anya.

Mária öröméről is szólnak: az angyali üdvözletről, Jézus születéséről, a három királyok látogatásáról, Jézus feltámadásáról, Mária mennybe viteléről. A németalföldi Jakob van Maerlant és később több francia költő Mária hét, sőt tizenöt öröméről szólnak. Szent Bernát máriás lelkülete későbbi legenda, amint a Szűz Mária tejéből részesülés is vándormotívum. A doctor marianus titulus túlzó, „doctor amabilis” illene hozzá Söveges Dávid szerint.

A gótikában a kereszt egyre magasabb lesz, létrán kell már felmenni a corpus levételéhez. Mária, Fia lecsüngő kezét csókolja. Jézus bal karja Nikodémus vagy arimateai József vállára hull. A pieta (német neve: Vesperbild) ábrázolásokban – Szűz Mária eleinte fia holtteste előtt térdel, később ölében tartja. Számos változat ismeretes anya és fia összetartozásának ábrázolására.

A gótika korszakának elejéről származik az Omni die dic Mariae mea laudes anima! kezdetű verses ima. (Szerzőjének a cluny Marlas-i Bernátot tartják, egyesek Szent Bernátnak tulajdonítják a szerzőséget, mások szerint a 15. századi lengyel király, Szent Kázmér lenne a szerzője. Dallamos, csilingelő rímekben bővelkedő, trochaikus vers, amely a „nem lehet méltóképpen dicsérni az Isten anyját” gondolatot variálja már-már az egyhangúságig részletezően. Babits átköltésében poétikus jellege dominál, Sík Sándoréban az eredeti nyelvezet és stílus gazdag egyszerűsége jobban érződik.

A nép nyelvén írt Mária-éneket Petrarca, akinek a Daloskönyvét (Canzoniere) Szép Szűz (Vergine bella) Mária himnusz zárja. Mária-éneket szerzett Tasso, Lope de Vega, Calderon. Villon anyja kérésére írt balladát (versformát jelent nála) Szűz Máriához. Eredeti címe: Ballade a Notre Dame, magyarul Illyés Gyula fordításában a teljes címe: Ballada, melyet édesanyja kérésére készített a költő, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz. A középkori Mária-kultusz tiszta dallama zeng a versben, amelyet írástudatlan édesanyja számára írt imádságul. Az egyiptomi Máriát említi benne, aki kurtizán volt, de aztán megtért és vezekelni a pusztába vonult. Szól Theophilusról, a legendás történet hőséről, aki eladta magát az ördögnek, de Mária kiszabadította a Sátán körmei közül. A verszáró ajánlás az áhítat csúcspontja:

„Vitted méhedben, Szűz Fejedelemnő,

Isten fiát, ki lészen eljövendő,

Legfőbb urunkat, ki értünk a mennyből

Leszállt s bennünket megoltalmazott;

Oly ifjan kínhalált kereszten lelt Ő,

Nekünk Megváltónk, vallom, ekképp lett Ő –:

Élni-halni e hitben akarok.”

(A sorkezdő betűkből a szerző neve olvasható ki.)

Charles d' Orléans herceg lányának, Máriának születésekor szerzett, az Orleans-i Máriát dicsérő énekben is, amelynek mottóját Vergiliustól veszi, „Már új sarjat küld a magasból a földre az ég is” (IV. Ecloga. Ford.: Trencsényi Waldapfel Imre.) Dávid szavát idézi: „Gyönyörűségem van a te rendeléseidben, Uram!” (119. zsoltár, 16.)

Magna Domina Hungarorum – 

Magyarok nagyasszony: Nagyboldogasszony

Szent István megkoronázásával kezdődött amásodik évezred, a „gesta Dei Hungarorum” (gesta Dei per Hungaros) ezeréves története, a magyar kereszténység, amelynek legkedveltebb szentje: a mennybe fölvett Boldogasszony, a Magna Domina Hungarorum, vagyis a magyarok Nagyasszonya, Nagyboldogasszonya, akinek tisztelete ezer év óta folyamatos.

A magyar Mária-kultusz a pogány kori Boldogasszony mítoszából és a kereszténység Mária-tiszteletéből táplálkozik. Őseink hite szerint a virágzó és termő, a diadalmas asszonyiság megtestesítője, a patriarchális törzsi magyarság ellenpontja a Boldogasszony, aki gyermekeiről, eledelről, gabonáról, jószágról gondoskodott, és a termékenységet, a jóságos, ajándékozó kedvet, a bőséget jelképezte. (A gyerekágyas nő ma is a Boldogasszony ágyát fekszi, az újszülött örömére a Boldogasszony poharát szokás kiinni.)

Bár a magyar kultúra lényegében keresztény kultúra, vagyis a kereszténység által létrehozott kultúra, amely számtalan pogány kori elemet őrzött meg mindmáig, sokszor krisztianizált formában. Szent Gellért előreláthatóan rendelte el, hogy az Istenanyát magyarul Boldogasszonynak nevezzék. (Talán egyetlen nyelven sem nevezik Máriát „Szűzanyá”-nak, csak magyarul. A szüzesség és az anyaság összeegyezhetetlen ellentétét csak a magyar nyelvben találjuk együtt elválaszthatatlan szókapcsolatként.) A Szűzanyaszeplőtelen fogantatásában analógiát találtak eleink Emese Turul madártól történő fogantatásával, az Árpád-nemzetség genezisével; Gábriel arkangyal Mária-üdvözletével pedig Emese álma rokonítható.¹⁷

A pogány magyarságban nagy tiszteletnek örvendő Boldogasszony világot megtartó pogány kori magyar istenasszonyként a kék éggel mint palástjával védelmezi a magyarságot. A Boldogasszony az ősmagyar hit istenasszonya, típusa a hitves, a feleség, az anya, aki gyereket szül, nevel, családi teendőket végez, süt, főz, mos, takarít, ha kell várat véd, életeket jó útra vezet. Körülötte áldás az élet, megtörik az átok, tisztasággá változik a szemét, otthonná a rom, aki mindent óv, megújít, megszépít, lélekkel telít, a mulandót, romlót boldog mosollyal őrzi és adja vissza az életnek. Ellentétpárja a Szépasszony mítosza, amelynek típusai a szépasszonyok, azok a tündérek, akik mezőt, erdőt, rétet bejárva minden szépet megérintenek, minden édeset felszippantanak, mindenkit elbűvölnek, de tündöklésük nyomán hervadás, meddőség, pusztulás marad. A hitves, a feleség típusával szemben ők az élvező nő, a szerető típusát képviselik -- amint ezt Czine Mihály Móricz-monográfiájában remekül kibontja.¹⁸

Őseink pogánykori nőtisztelete csodálatosan folytatódik a római típusú kereszténységtől átvett Mária-kultuszban. Első szent királyunk egy minden részérdeken, világi küzdelmen felülálló mennyei pártfogót hagyott örökül kereszténnyé vált utódaira. Szent Istvánt végakarata szerint az általa alapított székesfehérvári székesegyházban temették el, egy újrafaragott római márványkoporsóban, amelynek díszítésén angyalok láthatók, akik a mennyei Jeruzsálembe viszik az elhunyt testét. A korai, vagyis 1250 előtti magyar király- vagy szentlegendák lelkiségének sajátos vonása a Mária-tisztelet. Ezekben többször találunk imaszövegeket a különféle szentek szájába adva. Különösen Szent Istvánnál és Szent Gellértnél feltűnően erős a Mária-tisztelet.

A keresztény Mária-tisztelet szervesen, harmonikusan forrt össze pogánykori elődjének kultuszával. Kálmány Lajos, Bálint Sándor bizonyította, a nép képzeletében a szeplőtelenül fogant Mária nem vehette át a pogánykori istenanya minden feladatát és funkcióját, különösen a termékenységhez, a termékenység-varázsláshoz kötődőket, ezért ezeket Mária anyjához, Szent Annához kapcsolták, akit egyszerűen Úrnőnek szólítottak, amint ezt Szent Gellért legendái is tanúsítják. A honfoglaló magyarság mélyen tisztelt istenasszonya, a Boldogasszony népünk történeti tudatát, mitologikus gondolkodásának jellegadó ismérveit is erősíti.

Az asszony eredetileg királynét jelentett, amint az úr, uram méltóságnév eredetileg az uralkodásra következőt szokta jelenteni, vagyis a királyi hercegnek, a magyar trónörökösnek járó megszólítás volt. A Győr-Sopron-Moson megyei Asszonyfát (Asszonyfalva, ma Ostffyasszonyfa) egy 1235-ből való oklevelünk „Terra populorum Reginae”, vagyis „a királyné népe földjeként” említi. A magyar asszony szónak a német Frau (Fruwe) szóhoz hasonlóan még sokáig „úrnő” marad a jelentése. Calepinus a domina magyar megfelelőjeként csak az asszony fogalomszót említi. „Ave domina angelorum: iduezlegy angeloknak azzonya” – olvashatjuk a latin mondat fordítását a Cornides-kódexben. (A XVI. században a főrendi férjes nők titulusa az „asszonyom”, mégpedig „úrnő” értelemben,az asszony jelentése az úrnak teljesen egyenrangú párja. Az asszonykodikpedig uralkodik jelentésű. Régen a királyt uralták, vagyis szolgáltak neki, a királynét pedig asszonyolták, amint ezt Károli Gáspár Biblia-fordítása is bizonyítja.) Az úr kifejezés értékcsökkenése az idők folyamán igen erőteljesen érzékelhető, míg az asszonyom titulus sokáig megőrizte eredeti jelentését a polgári társadalomban a cselédek ajkán is, amikor a ház úrnőjéről beszéltek. A XIX. század elején még nagy becsülete volt ennek a szónak, amikor a leány megnevezést helyettesítették a kis asszony/kisasszony kifejezéssel. A múlt század végére azonban a társas érintkezésből teljesen eltűnt, ekkor már nem társadalmi rangot, hanem hívatást, foglalkozást jelölt, például varrónőt.)¹⁹

A Czuczor-Fogarasi szótár még a múlt század hatvanas éveinek nyelvhasználatáról is azt mondja: „Még ma is némi kitűnő jelentése van azoknál, kik az úri nőket tekintetes nagyasszony néven címezik.” A „nagyasszony” szónak újratámadt becsülete megnőtt, amikor vagyonos és előkelő polgári rendű matrónákat,különösen, ha jótékonyságukkal a közjóért kitűntették magukat, majd a legmagasabb közjogi méltóságot betöltő magyar ember feleségét is „nagyasszonynak” nevezték. Ebben a tudatosan szándékos szófelújításban, jelentésváltozásban nagy szerepe volt Szomory Dezső Nagyasszony című színművének is, amelyben a „nagyasszony” Mária Terézia, akit természetesen csak az írói képzeletben szólítottak „nagyasszonynak”. (Az Érdy-kódexben Gellért püspök „tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a Szíz Máriát ez Magyarországban Bódógasszonnak avagy ez világnak Nagy Asszonyának hívnák”²⁰Természetesen Szűz Mária közel ezer éves „nagyasszony” neve és a ma divatos „nagyasszony” között semmiféle lényegi-tartalmi kapcsolat nincs, az utóbbi két évszázados külön fejlődéssel vonult be a magyar szókincsbe.

A Mária-kultusz már a kezdetektől hatott a magyar államélet kialakuló stílusára is. Szent István koronafelajánlása a Napbaöltözött Asszony, a Patrona Hungariae kultuszának irányszabó jelképe. A székesfehérvári koronázó bazilikát Boldogasszony tiszteletére szentelték fel, és egy Szent Anna kápolna is hozzátartozott. (Majdnem 500 éven át itt 36 királyt, 13 királynét koronáztak meg, egészen 1539-ig, János király és Izabella megkoronázásáig.) A budai várhegyen 1255-ben emeltek templomot Szűz Mária tiszteletére, amelynek Schulek Frigyes tervei alapján átépített épülete a Budavári Nagyboldogasszony-templom, közismertebb nevén Mátyás-templom. A Mária-kultusz jelentőségét mutatja, hogy a középkori Magyarországot a Boldogasszony virágoskertjének nevezték.

A kereszténység egyetemes tradícióinak és a magyar nemzeti hagyományoknak a tudatos összekapcsolására példa a Boldogasszony és Szent István kultuszának összefonódása. A hagyomány szerint Szent István halálát augusztus 15-re, Nagyboldogasszony napjára tették, ekkor templomi emlékezés és törvénynap is volt. Szent László a törvénykezés napját augusztus 20-ra helyezte át, így alakítva ki egy közös, teljes Mária- és Szent István-kultuszhetet. Jelentőségét tekintve a sajátosan olasz Madonna-kultuszhoz mérhető, de jellegzetességében több szempontból is eltérő a magyarság számára a századokon át kiteljesedő Boldogasszony-kultusz.

A Szűz Máriáról szóló latin nyelvű prédikációk, prédikációskönyvek (Jacobus de Voragine, Bernardinus de Busti) nyomán keletkező munkák sorában külön hely illeti meg Temesvári Pelbárt alkotását: Stellarium coronae benedictae Mariae Virginis (1498) A Boldogságos Szűz Mária csillagkoszorúját készíti el, máriás prédikációkhoz gyűjt anyagot. A Napbaöltözött Asszony 12 csillagú koronájának megfelelően 12 könyvben tárgyalja a mariológiát. A könyv bevezetése himnikus szárnyalású. Az előszóban kifejti: munkájával elsősorban az egyszerű népnek prédikáló papokat akarja segíteni. Túlfűtött rajongással bizonyítani igyekszik, hogy az Istenanya volt az emberi történelemben a legszebb földi lény és a legnagyobb tudós is. Beszédeit példákkal tette szemléletessé, egyszerű előadásmódját ritkán váltja fel egy-egy művészi igénnyel kidolgozott jelenet. Aprólékos részletességgel dolgozta fel a szenvedéstörténetet. Olyan szemléletesen dialogizált formában vetíti elénk az Anya és Fia drámai találkozását a Golgotára vezető úton, hogy valósággal egy előadható misztériumjáték szövegének benyomását kelti.

A 16. századtól kezdve a templomi himnuszok nyomán néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. Magyarországon sokáig az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetű vallásos dalokat énekelték a nemzeti himnusz szerepét is betöltő néphimnuszként. A Boldogasszony anyánk egyik legrégibb, Pannonhalmán őrzött kéziratában olvashatjuk: Melodia De beata Virgine Habet Notam Propriam, vagyis a Boldogságos Szűzről szóló éneknek saját dallama van... A zenével, énekléssel összeforrott himnusz irodalmi műfaját reprezentáló, a szövegét és dallamát tekintve is igen értékes Boldogasszony anyánk történeti jelentősége felmérhetetlen – a reformátusoknál a Tebenned bíztunk zsoltáréhoz hasonlóan – a magyarság nemzeti tudatának, európaiságának és megmaradásának történetében.

Gazdag formában jelentkezik a gótikában a Mária-tisztelet, költőiségben mindmáig nem éri utol ezt a magassági pontot a későbbi Mária-kultusz. A keresztény ókorban gyökeredző Mária-ünnepek részben az Úrnak is ünnepei. Március 25 Az angyali üdvözlet, (Gyümölcsoltó Boldogasszony) február 2-án Jézus bemutatása a templomban, (Gyertyaszentelő Boldogasszony) a nagy ünnep augusztus 15-e: Mária mennybemenetele. Középkori gótikus ünnep november 21-én Mária bemutatása a templomban, amely egy apokrif keleti evangéliumra vezethető vissza. Mária Szeplőtelen Fogantatásának (Mária Immaculata) ünnepe december 8. Augusztus 5-e pedig Havas Boldogasszony. A negyedik római bazilika, a Santa Maria Maggiore felszentelésének ünnepe. A bazilika épülete korábban törvénycsarnok volt, Nagy Konstantintól kapta a pápa templom céljára. Egy patrícius házaspár és a pápa is az Esquilinus-dombon nyári melegben hóesést láttak álmukban. Innen a név Havi vagy Havas Boldogasszony. Imák, énekek ezrei szóltak a Szűzanyához, kérték közbenjárását Fiánál...

 

 

 

Forrás: http://www.arssacra.hu/ArsSacraII/ArsSacraII-C5.htm