Őstudatunk élő emlékei II.

Ősvallásunk középpontja, alapja, meghatározó tényezője az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás. Ez az igény olyan mélyen bennünk gyökerező valóság, mely a mai napig is megkülönbözteti társadalmunkat a körülöttünk levő emberi közösségektől mind egyéni, mind nemzeti szinten. Naponta megfigyelhető tény, hogy amikor mi magyarok valami új gondolattal találkozunk először, gondolkodunk rajta, megbeszéljük minden oldalról, megvizsgáljuk a kérdést, s csak akkor fogadjuk el, amikor a gondolat, hír valóságáról meggyőződünk. Ősvallásunk alapvető gondolatai, melyek a Tündérkor hagyományai, híven megőrződtek gyermekmeséinkben. Ezek szerves része intette a gyermekeket az igazsághoz való ragaszkodásra, az “aki nem hiszi, járjon utánna” mondással. E tulajdonság nyitott szemmel való, fényben, világosságban járásra nevelte népünket. Éppen ezért titokzatosság, babona, sötétség őseink lelkivilágának soha sem lehetett része. Ezek a világképünket átvevők meg nem értésének termékei. Mai napig is, ha egy néprajzos íróasztala mellől valami jelenséget nem ért meg “babona”, vagy “varázslás” szavakkal magyarázza. Ilyen és hasonló magyarázatok a tanulmány írója, használója ismerethiányának legfőbb bizonyítékai. Az állandóan fényben élő világban a sötétségben settenkedőknek sincsen helye, s ezek megszemélyesítői is a későbbi, fényben már szegényebb kor termékei. Ezeket viszont népünk fölényes biztonsággal indi rendre a “sátány lódulj és ne áll meg,” s hasonló kifejezésekkel Erdélyi Zsuzsa Hegyet hágék lőtöt lépék imagyűjteménye bizonysága szerint. Ide sorolja népünk az anyagias gondolkodást is, mely esetben macska-egér harcot folytat az ördöggel, melynek kimenetele mindig a nem anyagias alapgondolkodású, a teremtés törvényeivel élő magyaré.

Őseink az igazságot fénynek tudták. Gyakorta hallani, hogy az ősmagyar vallás napvallás volt. Népünk nagy ismerői viszont megállapították, hogy a magyar soha nem imádott semmit, csak az Istent, ki mindennapi valóságának szerves része volt. Az Igazság fény voltára emlékezik mai napig is az “igazság fényében” kifejezés. Maga az igazság szó Ég szavunkkal rokon, s mindkét szó a teremtés előtti Örök Isten, Öreg Isten, Ős-Úr, Ős-Ten[1] ősmagyar neve. Berzsenyi Dániel ihletett költeménye összegezi ezen magyar ősvallási gondolatot: “Léted világít, mint a fénylő nap…” Később pedig így folytatja: “…de szemünk bele nem tekinthet…” Ómagyar imádságaink viszont még napjainkban is megemlékeznek arról, hogy csak ki kell lépni ajtónk elébe, máris benézhetünk a mennyország ablakán, s magától értetődő természetességgel számolnak be mindarról, amit ott látnak: kívül aranyos, belül kegyelmes kápolnát, mely néha Turul madarunk szárnya alatt lebeg, angyalokat, életfánkat, mely aranyban gyökerezik, gyönggyel harmatozik, Nagy és Kisboldogasszonyunkat, Fényös Jézust, forgó kereszteket, hogy csak néhány képet említsek meg. E látottak magukba foglalták a Nap fejlődéstörténetét, szerkezetének ismeretét is, s ezek beleépültek jelképrendszerükbe is, melyek valósága napjainkban igazolódik be az űrtávcsövek segítségével. Hímzéseiken, házi eszközeiken a világteremtés előtti kuszától[2] a fénymagokkal terhes Nap képéig, az Élet egyetemességéig, hullámmozgásáig minden helyet kapott. Nincsen több olyan nép, melynek sulykolóin a világteremtés titkai volnának kifaragva. Nyelvük szerkezetébe is beleépült az Isten, a fény fogalma, s ezeket részletesen meg lehet találni Magyar Adorján Az ősműveltség című művében. Most csak példaként említek néhány ilyen ősvallási összefüggést:


Magyar őstörzsünk szótárával:

Ég A teremtés előtti Nagy-Isten neve. Ma is használjuk az Ég áldjon köszöntésünkben.

ég a határtalan, végtelen ég, a világmindenség

ég tűzzel, égéssel kapcsolatos fény

Íge Isten szava, a Teremtés maga

igaz fény, lelki fény

Egy Isten ősi neve

egy a világmindenség száma. Ha nem egy volna, nem volna végtelen

egyed Isten egy része, az eszményesült ember

egyház Isten háza, az emberek lelki közössége, s maga a teremtett világ


Mindezek anyagban való kifejezője, az anyagot jelentő m hang segítségével:

Mag az élet letéteményese

Mag-úr a Teremtés ura, Istenfia Élet magyar neve

meggy a Teremtő jelképes fája. Ötszirmú fehér virága, piros fája és gyümölcse, zöld levele ősi magyar színeinket hordozza magában.

megyer a Teremtő jelképe


Ős-Hunmagyar szótárral ugyanez:

Mén az anyagban megjelenő Élet, a változás Istene. Róla emlékezünk meg az imák után mondott Amen-nel mai napig is az átvevő vallások képviselői, de már nem tudják jelentését.

monno egy, ősmagyar nyelven, innen származott át a görögbe azonos értelemmel

menny Isten lakhelye

manó ember

manyó öregasszony

menyecske fiatalasszony.


Mén szavunk igazság és fény jelentése nyelvünkből kikopott, de megtalálható az átvevő óegyiptomi nyelvben ezen értelemmel.


Pannon-magyar ősnyelvünk:

fény az egyetemes, testet-lelket megvilágító fény

nap ennek fordítottja az anyaghoz kötött, fényt sugárzó égitest neve

fenyő Neve fény szavunkból ered. A fény fája, életfánk éppen úgy, mint az ősmagyar nép Csodaszarvasának agancsai.

Panna a pannon Földanya neve

Őseink Istent tehát Igaznak, Fénynek ismerték, aki teremtő, tehát Jó Isten, kinek teremtése is jó. Embere ugyancsak fény, aki résztvett a teremtés nagy munkájában. Emlékeztek a teremtés folyamatára is, a Nap földszületés előtti lencse alakjára, mely tényt csak napjainkban igazoltak a világ tudósai a Hubble távcső segítségével. Fénylényekként, tündérekként érkeztek őseink az alakuló földre, amikor a Csallóköz még nem volt. Földre érkezésük idejét is megőrizték Csodaszarvas regénkben, mely szerint a Hattyú csillagkép Tündérek Fordulója és Tündérek Tánca csillagképén át érkeztek földünkre Csodaszarvasunkkal. Későbbi rege romlás következményeként e csillagképek váltak Dúl király leányaivá, kiket a már nagyon emberivé vált Hunor-Magor királyfiak szereztek meg feleségül. Ebbe és hasonló regékbe simul bele számos ősi csillagregénk már-már feledésbe merülő őstartalma.


Ősi csillagképeink magyar nevét legteljesebben pásztortársadalmunk őrizte meg, s talán már túljutottunk az utólsó huszonnegyedik órán, hogy megtudakolhassuk e csillagképek helyét, hogy azután csillagászaink kiszámíthassák ezen földreérkezés pontos idejét. A Tündérkorszak volt a világ Fénykora, amit ma Arany-kornak hívunk, s nincs a világon olyan műveltség, mely e korról meg nem emlékezett volna. A tőlünk örökölt Aranykor kifejezést az átvevő műveltségek szigorúan a földből bányászható arany ércre alkalmazzák, nem tudván e szó ősmagyar értelmét, mely fényt és életet jelent:

Ar+any = erő+anyag=erőny (energia). A világ egyetlen erőnye őseink szerint a fény szárnyán érkező Élet, az egyetemes, nagybetűs Élet. Megőrizték hitregéikben az egykori világ fényének emlékét. Az emberiség emléktárában őseink fényben járó fénylények voltak.

Az igazság útján lelkiismeretük hangja tartotta meg őseinket. Magyar szóhasználatban a lelkiismeret azonos volt a lélekkel, annak hangjával. Gyakran használt kifejezés máig is, hogy “örül bennem a lélek”, vagy “bánt a lélek…” Lelkiismeretünk, illetve lelkünk jelképe a tükör volt, mely a fényt gyűjteni, szétszórni, vagy valóságos képünket tükrözni egyaránt képes. Mivel a tükör működése fényjelenségen alapszik, a Nap jelképe is. Amint csak az egyenletesre csiszolt, hibátlan tükör képes arcunkat a valóságnak megfelelően mutatni, éppen úgy csak a meg nem sérült lélek képes Isten fényét tükrözni. Minden olyan alkalom, amikor lelkiismeretünk hangját elnémítjuk, e tett lelkünk tiszta tükrén karcolást okoz. Ezeket a karcolásokat sok munkával, gonddal el lehet törölni, de oly esetekben, ahol ezek a karcolások állandósulnak, a tükör végső szétesését, törését vonják maguk után. Ennek a tudata vált átvevő műveltségeknél azon babonás hitté, mely szerint egy tükör eltörése szerencsétlenséget von maga után. Őseredeti értelem szerint a lélek megtörésénél, károsodásánál nincsen nagyobb szerencsétlenség, hiszen ennek nyomán az ember megszűnik ember lenni.

Első igazmondó tükörünk minden valószínűség szerint embertársaink szeme volt, mely nemcsak fénybefogadó és fénytükröző test, de lelkünk kifejezője, megjelenítője is. “A szem a lélek tüköre” mondást őseinktől örököltük, s őriztük napjainkig. Legtöbb gyermek felnőtt korában is emlékezik arra a pillanatra, amikor játszótársa szemében önmaga képét fedezte fel, s igen korán annak a felismerésnek a birtokába juthatott, hogy az emberek egymás arcképét hordozzák tisztán, torzítás nélkül.

Másik ősi tükrünk a nyugodt víz színe, melyben környezetünk: a hegyek, a fák, a nap, a felhők tükröződnek. Világképük tükörképes volt: miképpen a mennyben, úgy a földön is gondolat életszemléletük és képzőművészetük alapja. Különösen hímzéseink világában figyelhető meg ennek a tükörképes világnak a képe. Az utánna következő tükrök a lágy, könnyen megmunkálható aranyból készültek, majd a fényesre csiszolt kőzetek világából kerültek ki. Különösen kedvelt volt az obszidián ragyogóan fényes felülete, majd következtek az egyéb fémek, az ezüst és réz tükrök, majd az üvegből készültek. Közös jellegzetességük, hogy bár a szögletes tükrök előállítása könnyebb, népünk jelképes lélektükrei mindig a nap alakját utánozva, kerek tükrök voltak. Ősmagyar sírjaink lakóinak kilétét semmi sem árulja el oly tisztán, mint a kerek tükör jelenléte a korai kőkorszaktól kezdve. Az idegen régészek egy-egy ilyen sírkellék nyomán azt tartják, hogy a sír lakója pap, vagy papnő lehetett, s a tükör “valamiféle kultikus tárgy”. Népünk a legsötétebb vallási üldözés ideje alatt is megtartotta a Lélek Tükörét jelképező tükröket háza falán, vagy külső foglalkozású egyén magával hordta tükröseit, melyeket néprajzosaink “borotválkozó tükör”-nek könyveltek el, nem ismervén népünk Igazmondó Aranytükrének ősvallási jelentését. Itt figyelmeztetem önmagunkat, hogy mind az igaz, mind az arany szó fényt jelent. Különösen a somogyi tükrösök híresek. Külső borítójuk faragásai egy-egy további ősvallási elemet tartalmaznak. Ezek a tükrök, mint említettem, első sorban a lélek jelképei. A napontai számadás, önmagunkkal való szembesülés segíti lelkünk érintetlen szépségét megőrizni, hibáinkat kiküszöbölni. Egyúttal segíti ápoltságunkkal testi szépségünket is megőrizni. A tükörbe néző ember fényben áll. Ezzel Szépisten szép teremtésének fényben élő, szépséges részei voltunk és maradtunk. A karácsonyi tükörbe nézés szertartása még élő hagyomány volt a közelmúltban, s némely helyen talán ma is népünk életében, amikor az egész család apraja és nagyja a családi Tükör elé járult javulni, szépülni, lelki tisztaságát megőrizni az új esztendőben is. Még az egész piciny, karonülő babákat is a tükörbe nézették, hogy ezzel a korai emlékkel erősítsék benne őseink hitét.

A fényben élő, önmagát ismerő ember lelke igen érzékeny. Fejlődéséhez nincsen szüksége kőtáblákra rótt törvényekre, hiszen a szelíd tanításra mindig érzékeny marad. Éppen ezért vált őseinknél a csengő a lélek jelképévé, mely a legkisebb szellő fuvallatára is csengő választ ad.

Zászlóink is lég, lélek és életjelképek, lobogásuk lelkünk szabadságát mintázza. Lapjuk az anyag, tehát a lég, rúdjuk az erőny jelképe, együttesen tehát az életet jelképezik. A zászló végére helyezett aranygombok pedig emlékeztettek a napra, fényre, s mindennek Alkotójára.

Lélekjelképünk a madár is, melynek ég és föld közötti szárnyalása, a magas ég felé zengő dala ugyancsak lelkünk jelképe. Somogyi tányérok kedvelt alakja a madár, nyitott csőréből számtalan virág ered. E kép elmondja, hogy a teremtés maga Isten dala. Táltos tanítóik éppen ezért dallal és imával ápolták Istenközelségünk tudatát.

Népünk temploma a természet volt. Falai rózsabástyák, papjait rózsapásztor néven is ismerték az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte ősi imák[3] szerint, a rózsaleányok vallásszertartási szerepe pedig napjainkig fennmaradt.

Ősmagyar vallásunk emberei a Teremtést egy, végtelenbe nyúló, hatalmas egységként fogták fel, melynek ők maguk nemcsak szerves részei, de tükörképei is. Ismereteik számunkra már felfoghatatlan korokat ölelnek fel, tudásuk mai tudásunknak sokszorosa. De addig, amíg mai töredéktudásunk gőgje Istent száműzni akarja a teremtett világból, addig őseink végtelenbe táruló tudása a világot Isten szerves részének ismerte fel. Ezen felismerésüket, tudásukat nyelvük szerkezetébe is beépítették örökkévaló bizonyságul, hogy addig, amíg Istennek magyarja él e földön, e tudat is fellelhető legyen. Ha valaki kételkedne nyelvünk megőrzésének fontosságában, már ezen egy gondolat is meggyőző és ösztönző erővel kell hasson. Hatalmas tudásukat gyönyörű képek jelképrendszerén belül adták át az utódoknak. Ezek a jelképek a szabad regealkotás idején magyar népeink törzseinél más-más alakot ölthettek, más-más szavakkal fejezhették ki mondanivalójukat, de egyben megegyezek: mindig a természettudományi valót fejezték ki, egyazon nyelven keresztül. Jelképeik mindig a regealkotás földrajzi, természeti környezetük tükörképei. Ezekről a jelképekről mindenki tudta, hogy csak jelképek, s imádat tárgyaivá soha nem tették őket. A ma emberének éretlensége és értetlensége avatja ezeket a jelképeket “totemállatokká”, “varázseszközökké”, érthetetlen titokzatosságú tárggyá. Valamennyi magyari népnek egyöntetűen szent jelképe volt és maradt a Csodaszarvas első elindulásuk színteréről, kárpátmedencei őshazájukból magukkal hozott képe. Mindig és mindenkor számukra ő maradt a Nagyisten hírnöke olyannyira, hogy még a késői kereszténység is megőrizte alakját, mint Jézus-jelképet szépsége miatt, bár e jelkép mondanivalójáról már fogalmuk sem volt. A tisztán magyar jelképrendszerű Csodaszarvas ábrázolás pedig a Vatikán magyar kápolnájának oltárán is hirdeti őseink vallásának üzenetét.

Hagyományaink szerint őseink első elindulása naprendszerünk teremtése előtti időkbe vezet. A Teremtés ősszüleinek a teremtés előtti ős-Erőt és ős-Anyagot ismerték fel, s szűz ölelésük gyümölcseként az arany (ar+any/erő+anyag=fény) szárnyán megjelenő Életet, ki egyenlő arányban hordozza magában szülei lényegét: az erőt és anyagot. Az örök állandóság mozdulatlan némaságába burkolózó Atya létéről csak palástján ragyogó csillagok adnak hírt. Lábainál nyugszik küldötte, a Csodaszarvas. Ős-erő és Ős-anyag szűz találkozása, a gondolat szülte első és egyszülött fiukat, Istenfia Életet, s rajta keresztül indították el a teremtés folyamatát. A Fény szárnyán érkező Élet magában foglalja ős-szülői tulajdonságait, az erőt és anyagot. Ő a világ első és egyetlen erőnye[4]. Az e földön ismert valamennyi erőny az Élet része csupán. Ősanyánk, a fekete világűrben nyugvó Nagyboldogasszonyunk, időtlen idők vajúdásával szüli meg a világmindenség anyagi részét, napokat, naprendszereket, s táplálja, növeli a Tejút csillagait, közöttük szép napunkat is, ki Istenfia Élet számunkra felfogható, látható jelképe.


A fentiek nyelvi összegezése:

Tekintettel arra, hogy a Teremtés Ősszülei a teremtés előtti nyugalom ősállapotát tükrözik, nevük valamennyi őstörzsünknél egy mássalhangzós, mivel nem övezi őket az anyag zárt köre. Ezen erő és anyag nem értelem nélküli “vak” erő, illetve anyag, hanem a gondolat előtti eszme megszemélyesítői. Ha nem így volna, az öröklés törvényei szerint mi se lehetnénk lelki és értelmi lények. Az anyagi valóság zárt körébe lépő Istenfia Élet neve már kétmássalhangzós zárt kör. Most csak egy példával mutatom be fentieket:

Ar az Őserő neve

Any az Ősanyag neve

Ar+any arany=fény, s a benne rejlő Istenfia Élet neve

Erőny (energia) az Élet. Minden más-más néven ismert erőny (fény, hő, mágnesesség, elektromosság, s a ma talán még nem ismert változatok) az egyetemes Életnek részei csupán.

Az anyag zárt körével való kapcsolat szavai a B-P-F-V és R szócsoport szerint:

Bar-atya a teremtésben megjelenő Isten neve

Bar-anya a teremtésben megjelenő Ősanya neve

Bárány a teremtésben megjelenő Fény, Istenfia neve, a Nap

Barát Isten embere

ember Isten gyermeke

bor erő, anyag és szellem együttes jelképe

barna a pörkölt anyag színe

bárka első lakhelyünk

barlang korai lakhelyünk

barka egyik életjelképünk

bors, boróka a teremtés alap-alakját, a gömböt mintázzák


A B-r-es szócsoport szavai Istennel kapcsolatosak, s a felső ajakhangú b-vel fejezzük ki őket.

A P-r-es szócsoport átmeneti állapotot idéz, s így ajkaink középső részén képezzük e szavakat:

parány az anyag lekisebb részecskéje, átmenet az erőny (energia) állapota felé.

pára a víz “átszellemültebb” megjelenési alakja

por a parány gondolatkör része

pír átmeneti állapot (pirkad)

parázs az anyag felé hulló erőny szava

pernye

pörög


Óperenciás tenger forgó földünket körülvevő, páratelt légréteg


Az F-r-es szócsoport az anyagi világ átmeneti állapotát jelzi, az erőnynek az anyagi világot átalakító munkáját, s alsó ajakunkkal képezzük:

fúr az anyagban változást elő idéző körforgás

forog a fúrás forgó fúróval történik

forró fúrás közben forróság keletkezik

Firona[5] a tűz anyja, s egyúttal forgó földünk megszemélyesítője, kinek kebelében hatalmas tűzek izzanak.


A V-r-es szócsoport a világgal kapcsolatos dolgokat tartalmazza, s így ajkunk alsó részén képezzük e szavakat.

vár anyagi erősség

vér az élet körforgásának és erejének alapja testünkön belül

virág az anyag átmenete a világ, a fény felé

Viráganyó a Földanya egy neve


Fenti törvényszerűség az óavar műveltségi kör jelképrendszere. Ó-magyar, ó-kun, ó-hun, ó-besenyő és egyéb népcsoportjaink hangzóhasználata más-más törvényszerűségeken alapult, de éppen úgy jelen volt nyelvében és jelképtárában a látott és láthatatlan világ közötti tükörképes kapcsolat, mint a fentiekben, s éppen ezért egymást tökéletesen megértették, egymás jelképeit tisztelték és szerették éppen úgy, mint sajátjukat. E folyamat hasonlít ahhoz a jelenséghez, amikor tíz ihletett költő mind a saját maga elképzelése szerint mondja el ugyanazon nap ugyanazon naplementéjét: mind más-más szavakat használ, de mind egyaránt szép és igaz.

A Teremtés Urának képét ősi magyar imádságaink – többek között – így örökítették meg: “Ég szülte Annát, Anna szülte Máriát, Mária szülte Világ Megváltóját”, más változatban “Ég szülte fát, fa szülte virágját, virágja szülte szent Annát…” Ráskai Lea szép szavai pedig ezer év távolából milyen csodálatosan tiszta magyarsággal szólaltatja meg ugyanezt: “Világ világa, virágnak virága…” E szóbokor magában hordozza annak tudatát, hogy a világ fény, s a virág is világ, azaz fényből van, maga a fény pedig nem más, mint Istenfia Élet. Az Élet tehát éppen úgy egyetemes, mint Ősszülői. Ezen egyetemesség előfeltétele a végtelenség. Amint a teremtésben megjelenő Isten maga a végtelenség, végtelensége egységének záloga.

Az Isten szó az “ős” és a cselekvést jelentő “tenni” ige ötvözete. A Bécsi Kódexben “Tenő” néven jelenik meg Isten szavunk. (Ipolyi XV fejezet). Teremtő Istenünk az állandóan változó, világmindenséget mozgató Fiú Isten.

Népünk Örök, tehát Öreg Istene a teremtés ős Oka. Minden kezdet tőle indul. Ég és Ok szavaink egymás hangtani rokonai, s mindkét szó anyagi határok nélküli végtelenségbe simul. Isten eme tulajdonsága emberi valónk részévé is vált: a magyar soha nem elégszik meg látszatokkal játszani, azokat kezelni, hanem mindig, mindennek az okát keresi, s azt teszi további elhatározásai alapjává.

Tekintettel arra, hogy Istenét OK néven is ismerte, az Istennel élő ember okos ember. Ennek fordítottja is áll: a valóban okos ember Istenes ember.

Isten teremtő eszköze az Íge. Az ige cselekvést jelentő szó, de egyúttal az ég és fény szavunkkal is rokon. Ez a három hang kifejezi őseink azon tudását, hogy a Világ hang, fény, s ezernyi más hullámmal telített. Az Ég tengere fogalom ennek az ismeretnek ad hangot, kifejezi a világmindenség hullámokkal telített voltát, s ezt a tudatot nyelvük legősibb, alapvető szerkezetébe már beleépítették. Isten Ígéje a teremtés maga, hiszen az ige egyúttal cselekvést jelentő szó is. A világmindenség ezernyi hullámát őseink ismerték, s a teremtést dalnak ismerték fel. (Legújabb magyar magyarázat értelmében a bolygók keringési pályája a hanghullámok mértékegysége szerinti metszőpontokban alakultak ki.) Istenünk tanítása dal alakjában áldotta földünket, s maga a teremtés Isten dala. Dallal tanított a teremtés jelképe Csodaszarvasunk, s dalos tanítónk a Táltos. Dallal dícsérte Istenét az ember, s a lélek jelképe, a madár is. Népművészetünkben Dalos Istenünk teremtése tiszteletére ábrázolják a madarat, szarvast úgy, hogy számtalan virág, zöldág nő a madár csőréből, vagy szarvas szájából. A virágok itt is a teremtő dal nyomán születő világok jelképei. Mivel ősmagyar képzet szerint a dal, a zene a teremtés eszköze, gyógyító hatását is felismerték. Ennek emléke fennmaradt a “Gólya-gólya gilice” kezdetű gyermekdalunkban, ahol a magyar gyerek síppal-dobbal-nádi hegedűvel és dallal gyógyítja a gólya vérző lábát. Az ima is dal volt, noha a dallam már sokszor elkopott a szöveg mellől, mondja Erdélyi Zsuzsanna az ősi magyar imádságok gyűjtője. Dallal nevelték gyermekeiket is széppé, teremtő életet felfogni és élni tudó emberekké.

A dallal teremtés, gyógyítás az egységes műveltségű és nyelvű emberiség ősi emléktárának része, s a világ legtávolabbi pontjain is meglelhetjük ismeretét, noha náluk e gondolat okát már itt-ott feledés homálya takarja. Dallal teremt a Kalevala hőse, s dallal teremtenek, gyógyítanak az amerikai indiánok is, igen tudatosan.

A Teremtés ősszüleinek, Ős-Erő és Ős-Anyagnak szűz ölelése hívta életre a világ egyetlen erőnyét (energiáját), a fény szárnyán érkező Életet. Minden más földön található erőny Neki csak része. Lénye szülei egyetemességét foglalja magában, s népünk a Világ Világosságának, Teremtő Istenének, Szép Istenének, Boldog Istenének hívta. Vele indul el minden élet a világegyetemben. Ő hordozza önmagában Szüleinek egyetemességét, életét. Az ős eszmélés és teremtés folyamata rajta keresztül sokszorozódik minden élőlény életében, rajta keresztül folytatódik az ős teremtés soha nem múló folyamata. Bennünk ring minden ősünk élete, s az Életen keresztül maga a Jóisten él bennünk. A mai tudomány keretén belül örökletes egységünk[6] (génjeink) kutatói ezt az ősi tudást fedezgetik fel napjainkban. E földi vonatkozásban az Élet jelképe a Magúr néven tisztelt Nap, s maga is, ősi örökségként két kézzel szórja az életmagokat a világűrbe. Ezek az életmagocskák a megtestesülésre váró életkék, kik, mint méhecske a kaptárt rajozzák körül szép napunkat, majd Földanyánk méhében a lét partjairól az életbe lépnek át.

Hangsúlyoznom kell, hogy napunk megszemélyesített jelképét, se egyéb jelképeit soha nem “imádta” népünk. Soha nem voltak a nap, vagy egyéb jelképek imádói, hiszen önmagukat a világmindenség szerves részeinek tudták. Ugyanakkor tudták azt, hogy a világmindenség nem “vak” erők játéka. Ezek az erők szülték az embert is értelmi lénnyé, s e tulajdonságunkat is Ősszüleinktől örököltük.

Nyelvünkben a lélek, lélekzés és az élet nemcsak értelmileg, de nyelvileg is összefügg, s természettudományi valóságot fejez ki. Istenünket Élő-nek is hívták őseink azon tudatukat fejezve ki, hogy életünk Élő Istenünktől ered.

Őseink a világmindenség egy távoli pontjáról figyelték meg az ősköd, magyarul kusza ölelő karjaiban elinduló, alakuló napunk születését, majd öntestéből kiváló földünk és a hold létrejöttét. Mindezen eseményeket nyelvük szerkezetébe is beépítették, s a Csodaszarvas regében örökítették meg. Ősregénk szerint Csodaszarvasunk a világ egy távoli pontjából, csillagösvényen indult el, hogy Isten teremtő dalának hordozója legyen.

“Amott kerekedik egy fekete felhő

Csodálatos szarvas abból támad elő

Csodafia szarvasnak ezer ága boga,

Ezer ága-bogán ezer fénylő gyertya

Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak

Hej regő rejtem,

hej regő rejtem…”

Csodaszarvasunk agancsai között hordja szép napunkat, szügyén a hold, ahány szőre-szála, annyi csillag rajta. Rá kell eszmélnünk arra, hogy ő a világmindenség megszemélyesítője, Isten hírnöke.

Képzeljük magunk elé ősi elindulásunk szent helyét, a Csallóköz szent szigetét. Az égre tekintve felettünk ragyog a Tejút, közepében a Fehérköz szigete, melynek tükörképe e földi Csallóközünk. Csillagrendszerünk égbecsavarodó nyúlványai pedig szinte folytatói a szigeten élő, hatalmas ősszarvas agancsainak. Önként adódott a Csodaszarvas utólérhetetlen méltóságú és szépségű jelképe. Amikor őseink azt mondották, hogy a Csodaszarvas felemelte koronás fejét, mindenki tudta: beesteledett. Amikor azt mondotta, hogy Isten fekete palástja mellől indult el: tudták, hogy az esti ég csillagvilágáról van szó. Csillagrendszerünk csillagfényképei szarvasagancsot mintáznak, az űrtávcsövek bizonysága szerint is, s mindezekről őseinknek tudomásuk volt.

A Csodaszarvas hatalmas jelképe mellett más vidékek más-más életkörülmények között élő emberei más-más jelképeket is választottak. Ilyen jelképes értelmű a székely balladák Báránkója, a dunántúliak Turkája, a nagy mezőségek emberének Turulja, s folytathatnánk a sort. E jelképek is éppen úgy, mint a Csodaszarvas, valamely természettudományi valót foglalnak a nyelv és jelképek egységébe a lehető legtömörebben. Itt most a Júlia szép leány című székely balladából idézek:


Júlia szép leány egykoron kimöne

Búzavirág szödni a búzamezőbe,

Búzavirág szödni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magát ott mulatni.

Föl és főtekinte a magas egekbe,

Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le,

Azon ereszködék fodor fejér bárány,

A napot s a hódat szarva között hozván;

A fényös csillagot a homlokán hozta;

Két szép aranyperec, aj a két szarvába,

Aj, a két oldalán két szép égő gyertya;

Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta:

Szóval monda neki fodor fejér bárány:

“Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány…”

……

A mennyei harang húzatlan szólalék,

A mennyei ajtó nyilatlan megnyílék,

Jaj, az én leányom oda bévezeték!


Az ősteremtés hatalmas történetét mindenkori Karácsony esti hagyományaink őrzik. Szent este éjjelén, a nap újjászületésének éjszakáján indul útnak a világmindenség túlsó partjáról Isten hírnöke, Csodaszarvasunk, hogy dalával tanítsa, új életre buzdítsa a világot. Agancsai közötti pici ringó bölcsőcskében nyugodott az újjászülető Nap, aki már csecsemőkorában is olyan erős, hogy a reátörő, életét veszélyeztető két kígyót meg tudta semmisíteni; a kék kígyó a hideg, a fekete kígyó a sötétség jelképe volt. Csodaszarvasunk csillagdíszes agancsa a fény és élet jelképe volt. Őstársadalmunk első gyertyatartója, az életet termelő ekéje is a szarvasok évente elhullatott agancsa volt. Agancs szavunk ég szavunkkal rokon. Asztalukon az agancsok között foglalt helyet minden magyar házban az égi fény, az igazság jelképe: a tükör. Tavasszal pedig aganccsal szántott barázdát az új élet számára. Néprajzosaink máig sem értik meg az agancs, a szarv fényjelkép voltát, s ennek miértjét. Amikor népünk szarvasaganccsal szántotta a földjét: fénnyel szántotta fel. A kárpátmedencei legkorábbi kőkorszakunk házainak már elmaradhatatlan kelléke a szarvasagancs eke. E szó nyelvi kapcsolatai az ég-ék (fény)-ék (hegyes szerszám)- eke-agancs gondolatsorban találhatók. A tűző nap sugara maga is égből jövő ékes ék.

Csoda szavunk a süt, világít szóval rokon. A Csodaszarvas szó tehát Fényes szarvast jelent. Mint a láthatatlan Isten látható hírnöke, anyagi világunk megjelenítője. Amint fény és hang légüres térben nem terjedhet, Isten fényét és teremtő dalát is Csodaszarvasunk, a teremtett világ jelképe közvetíti az őt megérteni tudó társadalom embere felé. Az Ég-tengere magyar kifejezés arról ad hírt, hogy a világmindenség hullámokkal terhes. Valóban tengernyi hullámot dajkál, melyek közül ma csak néhányat ismerünk, s fénynek, hőnek, mágnesességnek, villamosságnak, vonzerőnek nevezzük. Éppen ezért az Ég tengere mindig a világmindenséget jelenti. Az Óperenciás tenger viszont a földünket körülvevő, dús páratartalmú, földünkkel együtt pörgő és a nap körül forgó légrétegünket jelenti. Meséink hősei ezért tudtak gyakran elmenni az óperenciás tengeren túlra, de a parttalan Ég tengerében csak megfürödni, vagy hajózni tudtak. Világi tudományok napjainkban igazolják őseink ezen tudását.

Az ősteremtés hatalmas színjátéka ismétlődik naprendszerünkön, majd földi életünkön át újra és újra. Egy folyamat része a naprendszer, s minden élőlény születése. Éppen ezért az Istenfiúság gondolata ennek a világképnek szerves része, s ősmagyar eredetű. A zsidó vallás e világképet elfogadhatatlannak tartja. Ezért az istenfiúsági gondolatért ítélték el Jézust, hiszen semmi más nem képes megrendíteni a választott nép gondolatának önző hatalmát úgy, mint éppen ez az istenfiúság.

A csodaszarvasjelkép még a jégkorszak nehéz évei alatt is velünk maradt: a Kárpátmedence volt még ekkor is a szarvas leggyakoribb élettere. Ihletett költőink, művészeink lelkéből pedig a régi kép áhitatos tisztasággal lép elő az idők ködéből, mint Sinka István hatalmas látomásaiban. A jelenkor magyar költője, Nagy László lelkében pedig így izzik elő ősi Csodaszarvasunk képe alábbi költeményében, de itt már hazánk sorsának jelképeként:

Súgó Még nincs hozzászólás.