„BOLDOGASSZONY ANYÁNK...”

A Mária-kultusz költészetünkben

A Mária-kultusz bibliai, dogmatikai alapjairól

          Sík Sándor: Tizenkétcsillagú korona

A Mária-kultusz változó intenzitással ugyan, de mégis erőteljes, jellegzetes versvonulatot alkot, fontos főmotívumként van jelen Sík Sándor költészetében.³³ A költői pályakezdés, a Szembe a Nappal című első verskötetet jellemző műfaja az óda és a himnusz, megkülönböztető ismérve a harsány, patetikus-retorikus költői hang. A Belülvalók mécse verskötet csöndesebb, befelé forduló költői szemlélet eredménye, a Költemények (1916) verskötet pedig már visszafogottabb, szerényebb kifejezésmódot mutat.

Sík Sándor költészetében a Rózsakoszorú című versben jelenik meg először a Szűzanya alakja, csupán utalásként kimondva nevét és áttételesen, hiszen a rózsafüzér a katolikus hívek legelterjedtebb Mária-imádságát és annak tárgyát, kultikus eszközét jelenti. A rózsa Mária-jelkép is: a Szűzanya Palesztina rózsája, a loretói litánia szavai szerint pedig ő a „Titkos értelmű rózsa”. Sík Sándor versében azonban nem a rózsafüzér, hanem a rózsakoszorú áll a vers középpontjában. A koszorú önmagában lehet örömteli. Lehet valamiféle győzelem jutalma, a virágkoszorút a győztesek kapják, de fájdalmas eseményre is utalhat. A Jézus töviskoszorúja a hagyomány szerint inkább töviskorona volt. A versbeli „rózsakoszorú” Máriának, a Boldogasszonynak a győzedelmét, megdicsőülését vetíti előre. A vers tizennégy, egyenként háromsoros strófából áll, szám szerint ez a keresztút tizennégy stációjára is utalhat. Az első két versszak az utolsó két strófával együtt keretet képez. A két utolsó strófa formailag nem különül el egymástól. Az első versszak időben és térben bibliai, mégpedig evangéliumi keretbe foglalja a verset. A „minden ige” az Írások beteljesedésére, vagyis Jézus halálára utal, amelyről János evangéliuma szól (Jn 19,28-30). A Krisztus sírja elől elgördített szikláról és a két fehérruhás férfiről pedig Lukács evangéliumában olvashatunk ( Lk24, 2-5).

A versbeli történés színhelye Jézus sírjának bejárata, időpontja pedig húsvét hajnala. A keretbe foglalt verset lényegében a két angyal párbeszéde, egymásnak felelgető dialógusa tölti ki. A történet elbeszélését felváltva végzi a két férfi, minden páratlan versszakot az első, a párosokat pedig a második angyal mondja. A költő idézőjelekkel és a páros versszakok beljebb kezdésével érzékelteti a váltakozó megszólalásokat. Az első angyal nagypéntek történéseit szinte stációként idézi fel, a második pedig a feltámadás örömhírét zengi és az időben korábban történt és később történt örömteli és dicsőséges eseményeket is megidézi (Tábor-hegyi jelenet, Jézus mennybemenetele, pünkösd stb.). A költő mindegyik angyal szájába öt-öt strófát ad, mindegyik egy-egy önálló képet, mozzanatot idéz fel szigorú időrendben az Újszövetség szenvedéstörténetével kapcsolatban és a dicsőséges események sorából. A vers vizuális és akusztikai képe is a rózsafüzér tárgyi és akusztikai képét asszociálhatja a bennünk. A rózsafüzér ugyanis imádkozható dicsőséges és fájdalmas olvasóként, mindegyik olvasóhoz éppen öt-öt titok tartozik, mégpedig abban a sorrendben és beosztásban, ahogyan ezt a versben is megtaláljuk. Ettől a rendtől való egyetlen eltérés csak a vers hatodik versszakában vehető észre, ahol a költő az Úr Jézus mennybemeneteléhez hozzákapcsolja a tábor-hegyi jelenetet, a színeváltozás eseményét is. (Itt szintén igen fontos szerep jut a fénynek és a felhőnek, akárcsak a mennymenetel láttató erejű megjelenítésénél.) A Szűzanya kétszer is megjelenik a versben, először mennybevétele, majd pedig a mennyben való megkoronázása révén. A verszáró keretben Sík Sándor az egész versnek értelmet adó, az üdvösségtörténet legfontosabb múltbeli történését mondja ki, hangsúlyozva, hogy általa a megénekelt események a jelenben és az idők végeztéig érvényesek: „Minden hívek koszorúja/Énekelje: Allelúja!/Él az Úr! Feltámadott!”³²

A Sarlósboldogasszony verskötet után csak egy-egy versben, azokban is csupán egy-egy kép, mozzanat erejéig találkozunk Mária-alakjával, Máriával kapcsolatos motívummal: Angelus, Két kézben, Székely pap, Máriaszem, Tizenkét bükkfa. Nem véletlen, hogy Sík Sándor barátai észrevételezték, kevés verset írt a Szűzanyáról. 1945 után, a világháborúból ismét vesztesként kikerülő ország romokban hever, mindenütt politikai és gazdasági zűrzavar uralkodik.A háború okozta szenvedések után újabb rémület fenyeget: a világhódításra kész bolsevizmus, militarista,ateista-materialista szovjethatalom. Ekkor még nem lehet tudni, csupán rémálomként sejteni, hogy pár éven belül a kommunisták a szovjet megszállók védnöksége alatt átveszik a teljes hatalmat, az egész társadalmi-politikai rendszert agresszíven átalakítják, feloszlatják a legtöbb szerzetesrendet, a rendházakat, egyházi iskolákat, intézményeket felszámolják, kötelező ideológiává teszik az ateizmust és materializmust.

Sík Sándorra 1945 után újabb megpróbáltatások várnak. 1946-ban az ő főszerkesztésében jelenik meg a Vigilia, majd 1947-ben alkatától idegen feladatott raknak rá: a piarista rend magyarországi tartományfőnöke lesz, mindez

nagy terhet jelentett a számára. 1947-ben született Sík Sándor máriás-lelkületű, a tudatos vállalás motívumát sem nélkülöző, Tizenkét csillagú korona ³⁴ című verses kisplakett-sorozata, amelyet a költő teljes egészében a Szűzanyának szentelt. A sokszorosan súlyos teher alatt roskadozva fordul segítségért az égiekhez, Szűz Mária közbenjárását, pártfogását kéri.

A marcali Szűz Mária című kötetnyitó vers négy kisebb egységre tagolódik. A késleltetés eszközét alkalmazva a költő először leírja a város képét, amely fizikai és erkölcsi romlást mutat. Nincs hely benne az égi világnak, sem Istennek, sem angyalnak. Az angyal legfontosabb szerepe az Újszövetség hajnalán, Názáretben hírül vitt örömhír, amely a megváltást jelentette, de ebben a városban esély sincs a megváltásra. A „Mennyei Karok” Szűz Máriát jelképezik, aki égi párfogóként ölel magához mindannyiunkat. A költő a város zűrzavaros világából vágyott ide, a természet kozmikus liturgiában a madarak és illatok, mint a „zenélő angyalok” zengik a dicsőítő éneket. Jelen vannak itt a krisztusi áldozathoz szükséges adományok. Az aratásra érett búza, a szüretre kész, érett szőlő, amelyek -- a Bibliában a leölésre szánt áldozati bárányhoz hasonlóan – szakrális síkon értelmezve a megváltás lehetőségét hordozzák. „És a dűlőben szembe jön a Szűz” – a költő a minden asszony és leány ősképével azonosítja a földi lányokat és asszonyokat, bennük látja a jövő ígéretét.

A vers második részében a marcali hegyvidékre varázsolja a bibliai tájat, csendet, harmóniát. Istenkereső szívvel a világ zaja, zűrzavara elől menekült ide. A Szent Család idilljét vetíti bele e tájba, „ahol az Angyal föl-lejár” , ahol – mint Jákob álmában – az emberi világban megjelenik az isteni. Az a világ a maga idétlenségével menedéket nyújt az idő fenyegetése elől. Az egész természet fenséges kozmikus liturgiában dicséri Teremtőjét. Itt minden ember Isten teremtménye, megváltott ember lehet, akinek megadatott, hogy részesüljön magából az Istenből, Krisztus testéből és véréből. Az asszonyok között pedig jelen van a Szűzanya, a jó, az isteni világ képviseletében.

A verskompozíció harmadik részében ötven év távlatából tekint vissza költő: a hegyen, a dombon – amely szakrális hely, az Istennel való találkozás színhelye – megtalálta „az igazi Szűzmáriát”, felfedezte, felismerte igazi titkát: az Istenbe vetett végtelen bizalmat, az Istenre való ráhagyatkozást, akaratába való belegyezést. A költő lelki szemei előtt megjelenik gyerekkori otthona, a falon függő Mária-kép, amelyet élete minden sorsfordító eseményekor maga elé szokott idézni: „E kép elé kísértem egykor / Sok ministrálós reggelen / Imádott első mesterem.” Szerzetesi hívatásának választásakor is e „Képről szólított maga mellé / A máriás Kalazancius.” Később szem elől veszítette ezt a tájékozódási pontot, de öregedő fejjel rájön: „itt a bölcsesség”, a világ mindenféle okosságával szemben Mária bölcsessége az igazi. Ebbe a bölcsességbe akar elmélyedni, a „Titkok Titkát kutatni”. A költő föltárja verskötetének mottóját, létrejöttének indítékát: élete mélypontján Máriához fordult segítségért, kereste és megtalálta őt, aki mindannyiunk anyja, akihez kérő- és hálaimát intéz a verskompozíció negyedik, záró részében.

A költő csillagok helyett az emberek testi-lelki sebei jeleníti meg, elpanaszolja az országot sújtó bajokat, az éhséget, nyomort, a romokat. Még ezeknél is szörnyűbb az erkölcsi romlás, az emberszeretet, az istentisztelet kihalt az emberi szívekből. Az ember elvetette Istent, helyette földi dolgokat imád: „Megfertőztetett templomok, / Oltárokon idegen istenek...” Végül Máriához fordul, az égi patrónához, aki a bűnös embert „szánva szánja”, segíti a megigazulásban. Az ő közbenjárásában bízva ad hangot a költő hitének, hogy a legmélyebb, legodaadóbb imádság éppen a szenvedésből születik: „Tudod: míg a tömjén lehelte füst / Fehér felhője égre szállni küzd, // Lenn, a tüzes rácson, a parazsak / Morzsái vörösen izzanak.”

A versciklus következő alkotásának címe a legősibb Mária-imádság kezdete, az Üdvözlégy. Első sora Mária imája a Bibliából (Lk 1,46), amellyel Istent dicsőíti Erzsébettel való találkozásakor. Máriában Isten „minden titkot megmutat”; kiemelt szerepe van az üdvtörténetben, mert az ő méhében öltött testet az örök Ige. A megtestesülés az örömhír kezdete. Isten fia emberré lett, hogy sorsunkban, szenvedéseinkben osztozzon, hogy az emberi életet, annak minden örömét és kínját megszentelje. A költő „minden fölfelé néző nevében” könyörög Máriához és magasztalja őt.

A két részre tagolódó vers harmadik strófája a „süketnéma század” emberének lealacsonyodását, elállatiasodását siratja, mert nem akar Istenről tudni, róla hallani, és kiiktatja az emberi életből. A feje tetejére állították az értékrendet: „ebnyüszítés lett a hit / És aljasság a fölséges alázat”. Isten törvénye helyett az ember „futószalagon / Gyártott eszmények hánytató szagától, / prófétáktól a zsibpiacon, / Az elvektől – az embertől – magától!” émelyedik. Az Isten helyett más uraknak szolgál, embertelen eszmék szolgálatába szegődik: „De nincsenek a földön más urak, / Csak a szolgák vannak és szolgák szolgái.” A verszárlatban a költő fohásza hálaadó szívvel, kettős néven szólítja meg Máriát, aki egyetlen menedék lehet ebben az elembertelenedő,zűrzavaros világban: „Ó Istenanya, ó Emberanya, / De jó az Isten, hogy te még a mienk vagy!”

A keresztény színszimbolikát követve A kék palást című versében Mária nevét ki nem mondva fohászkodik a költő az égi anyához. Versmottónak a Boldogasszony Anyánk című néphimnuszból választ poétikusan szép mottót a vershez: „Anyai palástod fordítsd oltalmunkra!” A kék szakrális szín, az égbolt, a tenger színe, a tisztaság, igazság és hűség szene az egyházi liturgiában. Máriát ezért gyakran kék köpenyben (palástban) ábrázolják. Őbenne együtt van „Mélység és magasság, messzeség”, vagyis a végtelenség, az isteni princípium. Az égi anya „körülkarol”, „fölmelenget”, mosolya: „Búzavirág és ibolya. / És mégis olyan kimerhetetlen / És titokzatos, mint a tenger.”

Az Oltalmad alá futunk ének szellemében nemcsak önmagát ajánlja az Istenanya oltalmába a költő, hanem azokat is, akiket „a gond mázsája nyom” (...) Az árvákat, a foglyokat, / S kik megjárták a poklokat / A sötétség évein által”. A költő 1947-ben a világháború pusztítása a hazáért fohászkodik: „Fölöttem a végtelen ég, / Lenn: hallgató arany kepék: / Keresztbe kötve várja sorsát / Szegény, pihegő Magyarország.” Reményhitét vízióként vetíti elénk: a kék ég végtelenségében felettünk virraszt és megoltalmaz bennünket a magyarok Nagyasszonya: „Az eleven-kék bolt, a menny / Mintha libbenne odafenn, / És békére és háborúra / Egy nagy kék palást ráborulna.” A vers motívumkincse költőelődök és kortársak számos távoli inspirációját érzékelteti, Zrínyi „Befed ez a kék ég...” négysorosától kezdve Radnóti fohászáig „Nem tudhatom...” zárlatáig: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó égi felleg.”

Sík Sándor a loretói litániából vett megszólítás emeli verscímmé: Bűnösöknek menedéke. A versnyitányban mindenféle bűnöst felsorol, mindenkit a Szűzanya oltalmába ajánl a költő. Jó pásztorként szeretné elébe vezetni a „farizeusokat”, „vámosokat”, „írástudókat” és „papifejedelmeket”, mindazokat, akikre hatalom és felelősség van bízva, de azzal visszaéltek. Nem feledkezik meg az „inaszakadtak” és „poklosok” seregéről sem. Önmagát és besorolja a „nyájba”, a mélységből kiáltva kéri Máriát: „kezdj valamit velünk!” , segíts megszabadulni a bűntől, indíts bűnbánatra, fakassz új életet szívünkben:

„Kezed szórjon a pihegő barázda

Forró szívébe lüktető magot,

Az indulás piros kegyelme magját:

Küldj langy esőt a hulló mag elébe,

Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó balgák,

Ó, te minden bűnösök menedéke!”

Szintén a loretói litániából való verscím a Bölcsességnek széke, amely „bölcsességgel teljest” jelent. A bölcsesség a Szentlélek hét ajándékának egyike, amely a három isteni erénnyel (hit, remény, szeretet) együtt a keresztény élet alapját képezi. Ezek az erények a legmagasabb fokon voltak meg Máriában, akiben Isten „minden erények legmagasabb példaképét alkotta meg”, olyan példaképet, amely a legközelebb áll Krisztushoz: „a bölcsesség ajándéka tökéletesíti a szeretet erényét, mert képessé tesz bennünket arra, hogy az isteni dolgokat a legmagasabb okaiban megismerjük. A Szűzanyában a bölcsesség ajándéka abban nyilvánult meg, hogy az isteni dolgokról határtalan szeretetének fényében ítélt, a földi dolgokat pedig az isteni fény megvilágításában látta.”

A Sarlósboldogasszony verskötet után csak egy-egy versben, azokban is csupán egy-egy kép, mozzanat erejéig találkozunk Mária-alakjával, Máriával kapcsolatos motívummal: Angelus, Két kézben, Székely pap, Máriaszem, Tizenkét bükkfa. Nem véletlen, hogy Sík Sándor barátai észrevételezték, kevés verset írt a Szűzanyáról. 1945 után, a világháborúból ismét vesztesként kikerülő ország romokban hever, mindenütt politikai és gazdasági zűrzavar uralkodik.A háború okozta szenvedések után újabb rémület fenyeget: a világhódításra kész bolsevizmus, militarista,ateista-materialista szovjethatalom. Ekkor még nem lehet tudni, csupán rémálomként sejteni, hogy pár éven belül a kommunisták a szovjet megszállók védnöksége alatt átveszik a teljes hatalmat, az egész társadalmi-politikai rendszert agresszíven átalakítják, feloszlatják a legtöbb szerzetesrendet, a rendházakat, egyházi iskolákat, intézményeket felszámolják, kötelező ideológiává teszik az ateizmust és materializmust.

A vers kezdősora megszólítás: „Nagy Királynő, ki tizenkét / Csillag koronáz”. A tizenkét csillag a Jelenések könyvének Napbaöltözött Asszonyát idéz, a királynői megszólítás pedig azt jelzi, hogy Mária nemcsak égi anyánk, nemcsak kegyelemközvetítő, hanem minden embernek, az angyaloknak, égnek és földnek, minden teremtménynekis királynője. Életutat összefoglalóan tekint vissza a költő gyerekkorára, a „fürge kisfiúra”, majd ifjú legényre, aki volt, aki idővel „java-férfivá” érett. Számadó lelkipásztorként éveket töltött a „báránykák között”, tanárként, költőként, írástudóként szerzett megbecsülést, tekintélyt. Nagy élettapasztalattal járul Mária, a Bölcsességnek Széke elé, és azt kéri tőle, ami az életben legfontosabb: a bölcsességet. A „gyermekség” tiszta létállapotának kegyelmét kéri, hogy Mária oltalmával ki tudjon tartani Isten szolgálatában, és végül az ő oltalmazó, anyai ölében hajthassa örök álomra fejét.

A Szűzanyához szóló Üdvözlégy imádságot idézi az Áldott az asszonyok között. Ezekkel a szavakkal köszöntötte Erzsébet Máriát találkozásukkor. Mária közeledtére, köszöntéséreErzsébet szíve alatt fölujjongott a gyermek, Keresztelő Szent János. Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek és hangos szóval felkiáltott: „Áldottabb vagy te minden asszonynál és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,40-42) Ezt a mély titkot, a „rendelés” szerinti vállalást és életeszményt érzékelteti poétikus szépséggel a költő. A Lukács evangéliumában (1,39) található egyetlen versnyi közlést hosszú jelenetté tágítja.

A vers szemléletes képek sorozatában láttatja Máriát, amint Galilea „napaszalta földjén”, majd pedig Júdea hegyes tartományán át igyekszik rokonához, Erzsébethez. Lába nyomán minden kivirágzik, életre fakad, megelevenedik a bibliai életkép. A bogáncs „tejarcú rózsát hajt”. Amint egykor Isten rendelésére Mózes a sziklából forrást fakasztott, most a „kősziklából csorgó méz fakad”, a ciszterna poshadt vize élő vízzé változik, a porszemek is megelevenednek, Mária lépteire várnak, a máskor korcogó, csikorgó porszemek az ő saruja alatt „tücsök módjára muzsikálni kezdtek”. A csodák Isten közelségére, jelenlétére utalnak.

A versközépen, súlyponti helyen jelenik meg Mária alakja, az örök nő, az anya, a Boldogasszony őstípusa. Keblén karjait összefonva haladt, mosolya „mély volt és komoly”. A költő felsorolással, ismétléssel ad nyomatékot a jelzőknek. A láthatár egészen az égboltig tágul, találkozik, egymásba hajlik ég és föld, az emberi és a isteni világ. Földre száll az ég, a festményként elénk táruló képen a „csepp angyalok” a „sziklák közébe” rejtőznek és „ujjacskáikat ajkukra téve” intik csendre a környező világot. A beállt csöndben még Isten sem szól, hallgat a „titokzatos Hang”, amely egykor az angyal révén tudtul adta Máriának, hogy az Ige az ő méhében ölt testet. Hallgat a Lélek is, akitől a Mária által hordozott születendő isteni Élet fogantatott. Hallgat „Mária szíve alatt élő Érthetetlen”, Jézus is. Mindhárom isteni személyt említve nyomatékosítja a költő, hogy hallgat a teremtett és az isteni világ, és benne Isten is hallgat. A csend és titok „a mindent belengi” és végigkíséri az úton Máriát. A mélységes titokról nem tud sem Erzsébet, „a meghitt asszonytestvér”, sem József, az „Elgyűrűzött”, aki otthon várja haza Máriát. A befejező sor a titkot hordozza, a címmel együtt keretbe foglalja a verset: „... áldott vagy az asszonyok között”. A verszárlat ad értelmet minden csodának: Mária magát az Életet, Isten Fiát hordozza szíve alatt, ekkor még rejtve az emberek szeme elől, de a természet érzékeli jelenlété és hódol előtte. Mária Krisztust hordozza, ezért áldott, istenanyasága révén részesül minden kiváltságban, különleges kegyelemben.

Tartalmát, eseménysorát tekintve az üdvösségtörténetben is a vizitáció után következik A keresztúton. Az üdvtörténetnek ez a mozzanata, amelyben Jézus a keresztúton találkozik anyjával, a Bibliára és a szenthagyományra épül. (A költemény később Sík Sándor Áldás című kötetében A keresztút IV. stációja címmel is megjelent.) A versnyitányban a keresztjét a Golgotára vivő, a világ bűneit cipelő Jézust jelenik meg nagyon érzékletesen és szemléletesen. Az úton vele szemben jön Mária, akinek szívét, fia szenvedését látva, a pokol hét tőre járja át. Valóra vált Simeon jövendölése, amikor Jézust bemutatták a templomban: „a te lelked is tőr járja át” (Lk2,35). Máriában, Szent fia szenvedését látva, felidéződik örömökkel és fájdalmakkal teli múltja: „Kis Betlehem boldog éjjelében / Ő ringatta ámuló ölében, // Ő mosott rá, főzött és dagasztott, / Ágya szélén de hányszor virrasztott!” A keresztút képe időben és térben is kitágul, kozmikus képpé szélesedik, a Jézust kísérő tömeg az emberiséget jelképezi: „Véres úton, végestelen hosszan: / Tenger ember, férfi, gyerek, asszony. (...) Ott piheg a sok mái szegény is: / Édesapám, édesanyám, én is!” A versvégi súlyponti helyen a költő a szenvedő ország nevében fordul a Szűzanya pártfogásáért, segítségéért, a loretói litánia egyik kedves elnevezésével szólítva meg az égi patrónát: „Hétfájdalmas, nézz ide miránk is, / Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!”

A Szentolvasócímű vers a rózsafüzér-imádság, a szentolvasó állandó szövegét idézi, amely öt tizedből (ötször tíz Üdvözlégyből) áll. Korjellemző a versnyitó rész: a háború borzalmai között „Aludt az agyvelő is zsibbadozva”. Hálával emlékezik a költő a nehéz időkre, amikor a szentolvasó „fölséges-együgyű zsolozsmája” volt a vigasz. Az „üdvözítő dadogásban” ismétlődnek az imádságok, a világégés borzalmai közepette rózsafüzért imádkoztak. Olyan kapcsolatot jelentett ez az imádság, mint a „gyereksírás” és az „anyagügyögés”. A két szó az emberlét egészét jelzi, a kezdetet és a véget: „A kisded szól így, aki nem beszél még, / És aki már nem: haldokol.”

A versciklus egyik legszebb alkotása a Magyarok nagyasszonya címet viseli. A Patrona Hungariae Szent István koronafelajánlása óta közismert. Sík Sándor mottóul a Winkler-kódex egyik versének két sorát választotta: „Édesanya, bódog Anya, Virágszülő Szűz Mária.” A magyarság keserű állapotát panaszolja az égi pártfogónak: „Nincs egy izrom épség bennünk. / Minden épet, minden szépet / Fölfaltak a cudar évek.” A bűnösök menedékét, közbenjáró, irgalmat esdeklő szeretetét kéri a visszafordíthatatlannak tűnő pusztulás közepette. A keserűségen áttör a hamvából pislogó hűség, megmozdul a régi hit, az oltalmat kérő fohász: „Szólj helyettünk, anyánk édes, / Annyit mondj csak: rosszak vagyunk, / De mégis a tied vagyunk.”

A különböző búcsújáró kegyhelyek, kegyképek felsorolásával indul Az igazi Mária című vers. Ezeken a képeken az „egyetlen Szépség”, „az emberi, isteni élet”, Mária arca fénylik, akit a „művész isten” gondolt el és „festett a teremtés vásznára öröktől”. Ezekről a Mária-képekről vallja az esztéta-költő: „Ti vagytok a Dallam, a Szín, a Szabadság, / a ritmus eloldó lebegése, / elengedés, magafeledés, / az Ünnep.” Mária közbejárását kéri az Atya kiengesztelésére, az Üdvözlégy utolsó sorával zárva a verset, hogy „irgalommal nézzen újra ránk, / most és halálunk óráján. Amen.”

Kötet versciklusának, amelyet a költő „vadvirágfüzérnek” nevez, záró darabja a Pitypang, amelyet belefon a füzérbe és a Szűzanya oltárára teszi. Különös a pitypang, nem szoktuk virágok közé, főképpen pedig oltárra tenni. A pitypangot, a gyermekláncfűt a gyerekek szokták karikába kötni. A költő -- „Isten előtt ki nem gyerek?” -- gyerekszívvel szól az égi anyához, a „szavahíjas férfiember” pedig végtelen bizalommal kéri oltalmát, közbenjárását: „Egyet kérek: ha önfeledve / Jézuskád ringatod öledbe, / Akkor, mit szépséged sugallt, / Zümmögd el néki ezt a dalt.”

Sík Sándor költészetében a Mária-tisztelet fő motívum, versek szerkezetét, egész versciklus témakörét meghatározó,vonulatot alkotó jelentőségű. Sík Sándor olyan korszakban élt és alkotott, amikor nem volt népszerű dolog Máriáról verseket írni, sőt még hívőnek lenni sem. Mégis egész szívvel vállalta feladatát, küldetését. Mária példája, az alázatosan elfogadott és teljes szívvel vállalt küldetéstudat ma is kevesek erénye. „Ám a máriás kor nem iába esik egybe századunkkal. Az isten szavát készséges hittel fogadó Mária a ma emberére is hatással van, és segít bennünket abban a törekvésben, hogy az eltorzult Isten-képmás lelkünkben ismét Isten-szándékolta eredeti formában elragyogjon.” ³⁵

Móra Ferenc Mária siralma epikus elemeket is magába olvasztó lírai vallomás, amelyben a krisztusi szenvedéstörténetet az Istenszülő szemével láttatja: „A szomorú estén vigasztalan álom / Vett erőt csendesen az egész világon. / Sáppatagon hullott csillagok sugára / A kopasz sziklára, Golgota ormára. / Golgota ormának magas keresztjére, / A magas keresztfán a világ üdvére...” A szenvedésektől kimerült Mária szemére végre álom szállott: „Ébredni kezd rögtön a Golgota tája. / Dallos kerubinok friss éneke zendül, / A völgybeli fáknak koronája rezdül, / Napkeleti szellő levelük sodorván / S piroslik a hajnal sötét hegyek ormán.”

Harsányi Lajos Vers az égi Asszonyról című alkotása közvetlenül a II. világháború után keletkezett. Akkor nem jelenhetett meg nyomtatásban, kéz- és gépiratban terjesztették, használták fel a Szűzanya tiszteletének elmélyítésére. A háborút vesztett, kifosztott ország kivérzett népének nevében fohászkodik a költő az Égi Patrónához, aki úgy tündökölt élete egén, „mint jégvert kert felett a hold”. Láttató erejű költői képekkel jeleníti meg a Szűzanyát, akinek a kisded Jézus úgy függ karjaiban, „mint kagylóban a gyöngy”. A vers utolsó strófái korjellemző vallomások: „Sokat szenvedtem én és árva népem / e baljós tájon egy évezred óta...” Életmécsünk pisla lángját a Szűzanya égi keze óvta. Ezért dicsérik őt mindenkinél jobban „a Bakonyban a celli bucsusok”. Szereti Máriát az olasz, a lengyel, a francia...,a szél, a tenger, a dörgő naprendszer az égen, „de senki nem szeret úgy téged, mint / én és az én kis árva, rongyos népem” – szakad föl megalázott, vádlottak padjára taszított népének a Szűzanya iránti hűségvallomása.

A halálfélelemmel, a nihillel küszködő Kosztolányihoz hasonlóan, Harsányi Lajos is megírta a maga Halotti Beszédét, de ő ebben is az örök világosság fénye felé menekül, mint csodálatos költői gyónásában, a De profundisban. Jönnek a barbárok című versének jóslata félelmetesen valóra vált. Ő azonban „a sokszor kegyetlen és véres valóságnál jobban szereti ábrázolni a kegyelemből felmagasztalt lét vigasztaló misztériumait. Hisz a jóságban, szépségben, igazságban, szeretetben: bölcs ember, jó pap, nem mennydörögni és átkozódni jött a világra, hanem áldani és szeretni.”

Mentes Mihály Szűzvirág Szentanya című verse költői eszközeiben, esztétikai minőségében nem éri el Harsányi Lajos művészetét, de esetenként megközelíti azt, bensőséges imádságként is felfogható: „Szép ifjú arcod föl ne szántsa ránc. / Meg ne szürküljön dús aranyhajad. / Hegyjáró lábad ne fáradjon el, / Oly frissen szökellj, / Gyermekálmomban ahogy láttalak. (...) A tavasz benned örökre ragyog. / Csodálatos fa, egyetlen titok: / Gyümölcsöt érlel és virágban áll... / Így csodálhattak az apostolok / És csoda-dolog: / Feléd surranni félt-félt a halál.” (Új Ember, 1960. 20. sz. 2.)

Rónay György 1951-ben, nehéz időben írta Mária éneke című versét, amelyben a Szűzanya döntését mélységes átéléssel érzékelteti. Tudatosítja, hogy Mária nem vaktában mondott „igent”, nem ismeretlen sors előtt hajolt meg. A hűség szavában benne volt a megpróbáltatásoktudata, az eljövendő szenvedések passiótörténete, a tizennégy stáció, a hét fájdalmú Szűz sorsa, Fia örök agóniája. Mária vállalja az üdvösség rendjében kapott sorsot, a megváltásért a mérhetetlen szenvedést, az irgalmasság oszlopa lesz, szíve csordultig megtelik szánalommal értük, „kik mint a fázó kisdedek, vacogva megváltásukért zokognak”. Rónay György lírájában a kivételes költői remeklés és a keresztény elmélyülés eredménye: a Himnusz a Boldogságos Szűzhöz.

Szabó Ferenc Csodálatos anya című litánia-típusú dicsőítő versében Mária „Földünk legszebb éke / bűnösök menedéke...” A Szűzanyához fohászkodik, kéri kegyelemközvetítő közbenjárását: „... míg mi számkivetve / vakon botorkálunk / légy csillagvilágunk // S hogyha majd halálunk / órája közel lesz / szólj érettünk Istenhez / s mindörökre áldunk!”

Az egykori pannonhalmi bencés diák, Tóth Bálint Gyümölcsoltó Boldogasszony című himnusza magasba szárnyal: „Éva lánya, hű jegyes / nemed győztes éke, / angyalszárnyú szél emel / angyalok fölébe. / S hogy Ádám számkivetett / magva feltekintsen, / testet ölt a szeretet / s megbékél az Isten.”

A XX. századi Mária-tiszteletről

A XX. század első felében a régi katolikus vallásos formák helyére egyfajta triumfális, győzedelmes katolicizmus lépett, a kialakuló nagy vallásos mozgalmakban előtérbe kerültek a mennyiségi szempontok. Bár ez a korszak folytatása a 19. század közepén kibontakozó „máriás évszázadnak”, mégis érezhető a különbség: a polgári jellegű kereszténység jellemző rá. Széles körben elterjedt az un. polgári vallásosság, amelyben jelentősek a formális ismérvek, bár eközben számos előremutató irányzat is kezd kibontakozni szerte Európában.³⁵

Tudjuk, a felvilágosodás óta a deizmus filozófiája elismeri Isten létét, de tagadja az egyház szükségességét, elvet minden szervezett, vallásos intézményes formát, és a vallást magánügyként kezeli. A később kialakuló szubjektív világnézetek ezt a filozófiát használják alapul. Ezek egy része már Isten létét is kétségbe vonja, nemritkán egyenesen tagadja. Istent Freud a mindannyiunkban meglévő felettes énnel, Jung az archetípussal azonosítja. Nietzsche és Schopenhauer pedig Isten helyére az embert állítja. Hangsúlyozzák: az ember csak akkor lehet igazán szabad, csak akkor valósíthatja meg önmagát, ha saját maga által kialakított értékek szerint rendezi be az életét, és nem hagyja, hogy kívülről bármiféle értékrend elfogadására kényszerítsék.

Söveges Dávid tömör jellemzést ad századunkról: „Ez a kor szélsőségesen individualista. Az egyén elszigetelődik, idegen a többi egyén között. A másik ember csak eszköz a számára. Az egyén felszabadul minden eddigi, hagyományos kötöttség alól (emancipáció). A természet is csak nyersanyagul szolgál önmaga megvalósításához, amellyel tetszés szerint bánhat. A tudás pedig hatalom a természet kizsákmányolására (...) A polgár önmagában hordja igazolását, nem igényel semmiféle vallást vagy metafizikai alapot. Az evangéliumhoz, a keresztény világhoz nincs köze. Nincs nála hely Isten számára.” A kereszténységet azonosították a polgári létezéssel, a keresztény életvitel lassanként feloldódott a polgáriban: A vallás magánügy, állították, kulturális hagyomány; a bevált polgári szokások mindenben eligazítást nyújtanak.

Ugyanakkor ennek a kornak jelentős szellemi-lelki értékei is vannak, mint például Lisieux-i Szent Teréz, Charles de Foucauld, Prohászka Ottokár, Sík Sándor, akik fölébe nőttek koruknak. Prohászka Ottokár a magyar katolikus megújulás vezéralakja, sok mindenben előremutató eszményeit saját kora jórészt meg sem értette. Pedig a „diadalmas világnézetet” hirdető Prohászka vezetésével már ekkor próbálnak a magyar katolikus egyház progresszív erői a régi, szervezeti, jogi egyház helyébe az élő, krisztusi, kegyelmi egyházat, dogmákon nyugvó egyházat szervezni. Prohászka 1900-ban észreveszi, hogy „Fordul a szél.” Guardini pedig 1921-ben már így fogalmaz: „Az egyház felébred a lelkekben.” Erről a témáról szóló könyvek sora jelenik meg, végül ezt a folyamatot majd a II. Vatikáni zsinat zárja le, a Lumen Gentium című konstitúcióval, az Isten népéről szóló egyháztannal, amely kimondja: az egyház elsősorban nem szervezet, hanem belső élet, kegyelem, a krisztusi példa követése, megvalósítása.

A francia forradalom után tudományban, irodalomban, művészetekben nehezen lehetett hívőnek lenni, mert ezek a területek elszakadtak a hittől. A vallás, és vele együtt a Mária-tisztelet is fokozatosan kiszorult az emberi tudatból, és az irodalomból is. Mária, aki teljes odaadással, alázattal teljesíti az Istentől reá bízott küldetést, már nem példakép a XX. század autonóm és a maga útját járó embere számára: „Az a mai ember akar szabadulni a máriás kor hatása alól, akiben az Isten-szándékolta képmás eltorzult, aki csak a saját vagy embertársai eszében, ítéletében bízik meg, akinek Isten kinyilatkoztatása nem kell, mert ő, aki a természet törvényei közül néhányat ellesett, azt gondolja, hogy fölötte nincs hatalom;aki semmiféle erkölcsi kötöttséget nem tűr, mert úgy gondolja, hogy erkölcsi törvényeinek is saját maga a forrása. Az ilyen ember nem akarja tisztelni a Szűzanyát sem, akiben tökéletes ember kellene látnia: aki Isten szavára alázatos lélekkel hajlik meg, aki büszkeségében nem zárkózik el Isten adományainak elfogadása elől, ellenkezőleg, hálás hódolattal köszöni meg, hogy nagy dolgot művelt vele Ő, a Hatalmas és Szent.” (Söveges Dávid.)

Magyarországon 1945 után, különösen pedig a „fordulat évének” nevezett 1948-as évet követően a kommunista diktatúra rányomta bélyegét a szellemi és lelki életre is. A kereszténység, a vallásosság megtűrtté, tilossá és üldözötté vált a társadalom, a közélet különböző rétegeiben.³⁶ Kiirtandónak ítélte a programszerűen ateista és materialista hatalom a vallásos gondolkodást az irodalomból, az emberek gondolkodásából. Európa nyugati felén sem volt sokkal jobb a helyzet, mert a II. világháborúból felocsúdó országokban biztos gazdasági alapokon létrejövő, virágzó jóléti társadalomban a vallásnak, egyáltalán Istennek nemigen jutott már hely. Éppen ezért érzik sokan, hogy a keresztény magyarság egyik legnagyobb feladata a Boldogasszony-kultusz feltámasztása, hogy segítségével visszataláljunk Szent Fiához, Krisztushoz. ³⁷

A katolikus egyház katekizmusa. Szent István Társulat. Bp., 1993.; A keresztény művészet lexikona. Szerk.: Jutta Seibert. Corvina Kiadó, Bp., 1986; A kuruckor költészete. Szerk.: Varga Imre. Akadémiai Kiadó. Bp., 1977.; A magyar irodalom története I. Szerk.: Klaniczay Tibor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1954.

ANTALÓCZI Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő (A Mária-jelenések és üzenetek szintézise 1830-tól napjainkig). Eger, Kisboldogasszony plébánia, 1991.

BADALIK Bertalan: Istennek Szent Anyja. S. Dominici Conv. Szeged, 1991.

Biblia. Ford. Gál Ferenc, Kosztolányi István, Tarjányi Béla. Szent István Társulat, Bp., 1982.

Boldogasszony ága. Szerk.: ERDÉLYI Zsuzsa. Szent István Társulat, Bp., 1991.

CS VARGA István: „Boldogasszony anyánk...” In. Szent művészet. Xénia Kiadó, Bp., 1994. 163-186.

CSERMELY Tibor: Hitvalló irodalom. Rím Könyvkiadó. Nyíregyháza, 1998.

DOBSZAY János: Így vagy sehogy. Fejezetek a Regnum Marianum életéből. Zászlónk Stúdió. Bp., 1991.

Dogmatika jegyzet. Összeállította: Ladocsi Gáspár. PPKE HTK, Bp., 1994.

ELŐD István: Katolikus dogmatika. Szt. István Társulat. Bp., 1983.

Fatimai ima- és énekfüzet. Eger, é. n.

FÜLÖP László: Pilinszky János. Akadémiai Kiadó. Bp., 1977.

Igaz-e, hogy... minden vallás illúzió? Hitvédelmi Füzetek/3. Szerk.: Szabó Ferenc. Agape, Szeged, 1994.

GERGELY Jenő: A pápaság története. Kossuth Könyvkiadó, 1982.

JÁNOS István: A középkor himnuszköltészete. Tankönyvkiadó, Bp., 1983. 3-37.

Jézus és az Egyház anyja. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987.

KÁLMÁNY Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Akadémiai értekezések a nyelv és a széptudomány köréből. XII. 9. Bp., 1885.

KENYERES Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1983.

KUKLAY Antal: A kráter peremén. Római Kat. Egyházi Gyűjtemény. Sárospatak, 1988.

KÜHÁR Flóris: Szűz Mária élete. Pannonhalma, 1991.

MADAS Edit. Tankönyvkiadó. Bp., 1992.

MAJSAI Mór- SZÉKELY László: Boldog asszony Anyánk. Bp., 1983. 321.

Maria, Rosa Mystica. Montichiari -Fontanelle. Ecclesia. 1992.

PILINSZKY János: Összegyűjtött művei. Versek. Századvég Kiadó. Bp., 1992.

PROHÁSZKA Ottokár: Modern katolicizmus. Válogatás művekből. Szerk.: Koncz Lajos. Szent István Társulat. Bp., 1990.

PUSKELY Mária: Ezer év misztikájából. Szent Gellért Egyházi Kiadó, Szeged, 1990.

RÓNAY György: Sík Sándor. In. A kettős végtelen. Sík Sándor válogatott munkái. Szerk.: Rónay György. Ecclesia Könyvkiadó, Bp., 1969.

RÓNAY László: Arcképvázlat Sík Sándorról. In. Rónay László: Társunk az irodalom. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1990.

RÓNAY László: Sík Sándor, a költő. In. Sík Sándor válogatott költemények. Szerk.: Lukács László. Vigilia Kiadó, Bp., 1989.

RÓNAY László: Isten ölelésében. (Gépirat, megjelenés előtt.

SÍK Sándor: Levél Takács Ernőhöz. In. S. S.: Válogatott költemények.

SÍK Sándor: Összegyűjtött versei. Szerk.: Jelenits István. Szent István Társulat. Bp., 1976.

SÖVEGES Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből. Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1993.

SZABÓ Ferenc: Szomjazod, hogy szomjúhozzalak. Válogatott versek. Távlatok Szerkesztősége. Bp., 1995.

Szentek élete I–II. Szerk. Diós István. Szent István Társulat, Bp., 1984, 1988.

Az égi és földi szépről. Források a későantik és középkori esztétika történetéhez.

Szerk. Redl Károly. Gondolat, Bp., 1988.

TAMÁS Attila: Weöres Sándor. Akadémiai Kiadó. Bp., 1978.

TÜSKÉS Tibor: Pilinszky János. Szépirodalmi Kiadó. Bp., 1986.

VOLLY István: 101 Mária-ének. Népi gyűjtések. Népkóta, 1948.

VOLLY István: KARÁCSONYI ÉS Mária-énekek. Szent István Társulat, Bp., 1982.

VORAGINE, Jacubus de: Legenda Aurea, Helikon, Bp., 1991.

WACZULIK Margit: Szűz Mária tisztelete kereszténységünk első századaiban. Regnum, 1938/39. évf. 59-74.

WEÖRES Sándor egybegyűjtött írások I-II. Magvető. Bp., 1970.

ZELNIK József: A magyar kultúra selyemövezetei. Miért épít az ember templomot. Ökotáj, Bp., 1998. 209.)

ZRÍNYI Miklós: Szigeti veszedelem. Móra Ferenc Kiadó. Bp., 1988.

Köszönetet mondok TÖRÖK Orsolyának és FARKAS Tímeának, az ELTE TFK egykori magyar szakos hallgatóinak, a Mária-kultuszt kutató szakdolgozóimnak értékes munkájukért. Köszönöm egykori egri teológus tanítványaim hozzájárulását, valamint az egri Főegyházmegyei Könyvtár munkatársainak, külön is ANTALÓCZI Lajos igazgatónak a szíves segítségét.

Forrás: http://www.arssacra.hu/ArsSacraII/ArsSacraII-C5.htm

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.