Őstudatunk élő emlékei III.

Magyar Adorján gyakran figyelmeztet a tényre, hogy minden műveltségi termék eredete helyén marad fenn legtovább. Következetesen két Boldogasszonyt hangsúlyoz hagyományunk: Nagy- és Kisboldogasszonyát, kit Kisasszony-nak is hívtak, ünnepe Kisasszony napja máig is. De addig, amíg az átvevő római katholicizmus nem tudott mit kezdeni a magyarság két boldogasszonyával, a Nagy- és Kis-Boldogasszonnyal, addig ősmagyar imádságaink minden kétséget kizáróan ősmagyar hagyomány erejével elevenítik meg e két Boldogasszonyt. A katholikus hit Máriája “Isten anyja” szerepét tölti be, s csak igen ködös, Biblián kívüli hagyomány emlékezik arra, hogy Mária anyja Anna volt, aki e hitrendszerben más szerepet nem is kapott annak jeleként, hogy nem ismerték ezen átvett Anna igazi jelentőségét. Anna neve viszont megőrizte a magyar anya és anyag szóval való kapcsolatát.


 

A magyarok Anyja, Nagyboldogasszonya a világteremtés Ősanyja. Ő szülte időtlen idők vajúdásával a teremtett világot, naprendszereket, napokat, bolygókat, a világ anyagi részét, s ezzel együtt első és egyetlen, egyetemes egyszülött fiát, a fény szárnyán érkező Életet. A szűz születés és Istenfiúság ténye a világ születésének pillanatától kezdve él. Az Élettel vette kezdetét a földi élet teremtésének csodája. Az Élet e földi képviselője szép Napunk, kit népünk a szeretet számtalan nevével illet. Szép Isten, Teremtő Isten, Boldog Isten. Ezen túl őseink a maguk nyelvének és jelképrendszerének megfelelő néven szólították: az ősmagyar törzs Magornak, a palócok Bélának, az avar törzs Báránynak. Magor és Kisboldogasszonyunk, Tündér Ilonánk e földi életet hozták létre. Ilona anyánk nevének összetevői az Élet és anya (Il+ona) fogalmakat hordozza. Kisboldogasszonyunk a Föld megszemélyesítője: selyemsár haja a napsugár és érett búzamezők színe, szeme az Ég kékje, pántlikája, a bába-bukra néven említett északi fény piros-fehér-zöld lobogása. Ő a mi napba öltözött asszonyunk, s rajta keresztül tiszteli Istent édesapjaként minden magyar, s e földi apját Életadó Napomnak, egy erdélyi házassági szertartás részeként.[7] Népünk életében az Istenfiúság ténye mindennapi csoda.

Addig, amíg Nagyboldogasszonyunk mindvégig a Világmindenség Anyja, addig Kisboldogasszonyunk a Föld lelke. Az előbbit Annaként tisztelte minden magyari törzs, az utóbbit viszont minden törzs saját hit- és nyelvszerkezete szerinti névvel illette. Ilyen Kisasszony név például a palóc Vilona, az avar Virona, a marmar Mária, a pannon Panna, a szemere törzs Temiséje. Más-más néven szólították Földanyánkat, de mindig tudták, kiről van szó. Addig, amíg Nagyasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk Anna a Mindenség anyja, addig a sok néven ismert Kisasszony Földanyánk. Bobula Ida Boldogasszonyunkkal kapcsolatos tanulmánya szerint hazánkban sokkal több Mária ünnep van, mint bárhol a keresztény világban. Ezen Mária ünnepek között megemlítette a Gyümölcsoltó, s a Sarlós Boldogasszonyok ünnepeit, s ezek a nevek is Kisasszonyunkkal kapcsolatosak.

 

A kereszt mindenkori fényjelképünk. E jelkép eredetét a fény keresztirányú terjedése tényének ismeretében látom. Az égi fény, s így a nap jelképe is az egyenlőszárú kereszt. Őseink a világmindenséget világnak, fénynek ismerték fel, s éppen ezért igen gyakran ábráhzolásaikat apró, egyenlőszárú keresztekből alkották. Ide vezethetők vissza egyes vidékeink következetesen csak keresztszemes mintákból álló kézimunkái is: világunkat napból pattant fénynek tudták.

Tudták őseink, hogy a teremtett világ minden paránya külön életet folytat, fényt hordoz, s mozgásban van. E gondolatnak adnak hangot ősi imáink “forogjatok szent keresztek” mondásai. E forgó keresztek alkotják minden parány szívét, s őseink világának szerves részei.

Később, e földi síkon a tűz gerjesztéséhez szükséges két fadarab is kereszt alakot képez munka közben. A napból pattanó, tehát az egyenlőszárú kereszt meghosszabbításából származik a hosszúszárú kereszt, melynek sajátos magyar neve a keresztfa. Az ősműveltségünk számos tételét átvevő angol szigetek hitvilága e nevet ma igen nehézkesen szerkeszttett szavakkal magyarázza, nem lévén a keresztfa szótáruk része.[8] A határmenti keresztfák Isten fényének jelenlétére emlékeztetnek, melyek hazánkban, s európai szállásterületeinken a legkorábbi idők óta jelen vannak. Ősi vándorlásaink során így jutottak el mind a sumir, mind az angol műveltségi területre is.

Őseink életét angyalok vették körül, kiket fénylényeknek tudtak, s néha a forgó kereszteket angyalok helyettesítik be imáinkban. Minden ember mellett három angyalt tudnak: “Egyik őriz, másik tanít, a harmadik a lelkemet várja” mondják imáink újra és újra. Lélek-jelképként is szerepelnek az angyalok: “Nem is madár, szárnyas angyal” halljuk szavukat imáikon keresztül. Szárnyaik alatt éppen úgy megjelenik ősi imáinkban a korona, a kápolna, mint az égen menő madaraink szárnyai alatt.

Maga az angyal szó gyúl szavunkkal rokon, ami fényt jelent. Főpapi hivatalában a Gyula gerjeszti tükre segítségével minden év első tűzét, s az ő neve is a gyúl fogalomkörbe tartozik, jelképe a vesszőnyaláb.

Angyal szavunk kapcsolatban van a kel, felkel és gyalogol gondolatsorral is. A kel szó a körrel kapcsolatos szóbokor része, s őseredetileg egy körpálya leírásának megkezdését jelentette. Éppen ezért emlékezik meg népünk arról, hogy “az angyal forog”, mint anyagi világunk minden paránya.

Arany Istenünk gyermekeiként fénylényekként érkeztünk valaha erre a földre, mielőtt a Csallóköz megszületett volna, mondja Ipolyi csallóközi gyűjtése. Később, amikor az elgonoszodott emberiség a boldogság eme szigetét földi aranya miatt el akarta foglalni, fény-őseink először Erdélybe, majd égi honukba mentek vissza. Képviselőket hagytak maguk után, hogy segítsék, gyógyítsák, jóra tanítsák az embereket. E fénylényektől, tündérektől származtunk mi, magyarok, saját hagyományaink szerint. Regéink szerint onnan lehet megismerni azt, hogy Tündér Ilona gyermekei vagyunk, hogy többet jelent nekünk a Duna partján növő árvalányhaj – mely a menekülő tündérek elhullatott hajszálaiból eredt – a homokjában levő csillogó aranynál.

A már anyagibbá váló testünket Magor Napisten, s Tündér Ilona földanyánk ajándékának tudták őseink, s önmagukat magyaroknak nevezték, ami embert jelent.

Magor nevének értelmezésével korábban már találkoztunk. Most meg kell említenem ősanyánk oly sokszor félremagyarázott nevének jelentését: Il-ona, illetve Élet-anya. E névnek állított gyönyörű emléket Juhász Ferenc költőnk. E név félig felejtett alakját őrizte meg Ilium, Trója ősi neve, ahol már nem tudták, hogy egy bekerített város nőiségi fogalmat jelent, s amikor a rege egy ilyen “város” bevételéről szól, jelképesen egy fogamzás történetét is jelentheti. IL, Ilanu és egyéb változatai már nem emlékeztek e nőiségi értelmi kapcsolatra.

Ember szavunk második szótagja a Barata és barát szavunkkal rokon. A Brit szigetek hunjai között, a Kr.e. 1700-as években gyakori volt a Humber név, mely hasonló szóképzést mutat. Mindkettő az Isten-fiúság gondolatát tartalmazza. A Barát szó Istenfiát jelent a B-R szócsoport keretén belül, Baranya ősanyánk nevének értelmét figyelembe véve. Ezt a gondolatkört használta Jézus, amikor barátunknak mondotta magát, s ezzel együtt az Istenfiúság örököseinek ismerve el bennünket is.

 

Az imát a magyar első számú kincsének tartotta. Egy-egy ima családról családra öröklődött, s éppen ezért a legősibb időkig vezethető vissza eredete. Évszám szerint is megemlékeznek az ötezer évvel ezelőtti vallási képzetekre, melyek része az ötvenes őrző angyal fogalma: “Keresztet vetek öt újjommal, ötvenes őrző angyalomnak erejével,” mondja egy dunántúli imánk, s e fogalom jelent meg később a sumirnak nevezett nép hitvilága egy részeként. Legősibb imádságaink Magyarországon Koppány földjén, a Dunántúlon, s Erdélyben maradtak fenn. Népünk imái ugyancsak emlékeznek arra, hogy az ősi Boldogasszony szerepkörét Jézus anyja, Mária váltotta fel ezer évvel ezelőtt.

Őseredetileg az ima dal volt. Ma megemlékeznek arról, hogy a szöveg mellől már lekopott az egyszerű dallam. Emlékezünk arra, hogy őseink tudata szerint Isten teremtésének eszköze a dal volt. Éppen így a magyar nép ima-dala is teremtett. Éppen ezért életük minden mozzanatára volt imájuk: felkeléshez, mosdáshoz, fésülködéshez, munkához, játékhoz, rossz idő elmúlasztásához, jégverés elűzéséhez, szüléshez, temetéshez, utazáshoz, gyógyításhoz, altatáshoz. Végeláthatatlan imáik sora. Hittek az ima erejében, s éppen ezért bűnnek tartották a betegséget, annak megtűrését, hiszen imával el lehet a betegséget űzni. Az imát az egész család minden tagja végezte. Az ima öröklődött apai, anyai ágon egyaránt, s az édesapák sem szégyenlették térden állva imára tanítani gyermekeiket.[9]

Voltak mindennapos és voltak titkos imáik. Ez utóbbiakat a templomban soha nem mondták, vagy esetleg csak akkor, amikor pap nem volt a templomban. Még az 1940-es években is megkövetelték a papok, hogy ezeket a néha papírra is lejegyzett imákat a nép égesse el, ezzel nemcsak a nép lelke, de az egyetemes művelődés- és vallástörténelem ellen is helyre nem hozható bűnt követtek el. Ha arra gondolunk, hogy a műveltség legelmaradottabb fokán álló népek vallási képzeteit ma engedékenyen beépíti szertartásaiba a római egyház, de a fenkölt, ősi magyar műveltséget napjainkig üldözi, önkénytelenül felmerül a magyarázatot váró “miért”? Ugyan ez áll a római egyház által szentesített íráshasználatra, s névadásokra is. Ősi rovásunkat üldözték, mint pogány írást, de gondolkodás nélkül fenntartották a pogány latin betűket, melyek bizonyíthatóan ősnépünk rovásából származott. Magyar névre gyermeket nem kereszteltek a római egyház papjai, ugyancsak pogányságot idézve, de a pogány római neveket szentesítették: még pápájuk is viselte például a pogány Hadriánus nevét.

Amint hittek őseink az ima erejében, éppen olyan mélyen hittek a jókívánság erejében is. A karácsonyi látogatások jókívánságot hozó rendje életük fontos mozzanata, s megtisztelés a háziakra nézve. Az Ég áldjon, Isten hozta, Isten vele, Adjon Isten jónapot mindennapos köszöntésük életük Istennel való állandó kapcsolatát tartotta ébren, s ennek megfelelő tisztelettel ejtették ki e szavakat. Már gyermekkoromban csodáltam ezen Istent közel hozó köszöntéseket, de ezeket a városi közeg sajnos kilökte magából. Milyen szép lenne újjá éleszteni e köszöntést, ezzel naponta Isten áldását hozva népünkre.

A jókívánság, mint az elvetett mag terebélyesedik, s megtermi maga körül a jót, s az ősmagyar teremtő élet egyik elengedhetetlen kincse.

Őseink a világegyetem szerves részének tudták önmagukat, s így állandó kapcsolatban állottak a természettel. Ennek a kapcsolatnak az ápolása volt teremtő életük alapja. Lelkük, tudatuk révén ismerték a világegyetem titkait. A magyar egyház fogalma Egy Istent tisztelő és szerető lelkek közösségét jelenti, Isten felé irányuló, teremtő közösséget. Őseink tudata szerint a lélek és élet egy és ugyanaz a fogalom, s így a lélek az élettel való azonossága jogán egyetemes és örök. Tudták azt is, hogy az élet e földön vízhez, nedves közeghez kötött, s ezt ismét beépítették szótárukba: lé – lét – lélek – élet. A bennünket éltető lég is a párás közeg része. E tudatukat ismét nyelvük szerves részévé tették. Tudták azt is, hogy az élet egy-egy megjelenítőjének szenvedése az Egyetemes Élet szenvedése is, legyen az hangya, madár, vagy ember. Istenfia Élet teremtményei életében teljesedik ki, ízleli a végtelen a végest, s avatja a földi teremtményeket a Mindenség örökéletű polgáraivá.

Őseink megfigyeléseiket a földön is folytatták. A csillagos ég változásainak megfigyelésére napvártákat építettek, melyek keretében bizonyos alkalmakkor megjelent életadó napunk képe is, s rajta keresztül Isten. Éppen ezért csillagvizsgálóik is szent helyek voltak, s szentelődtek Isten házává. Itt erősen kihangsúlyozom, hogy őseink nem voltak “napimádók”. Ismerték a nap szerepét, életadó közeg voltát, de azt is tudták, hogy mint égitest a világmindenség része. Egy mondásuk szerint napunk Öregisten dolmányának legfényesebb pitykéje. Amint nem imádták a napot, nem imádtak semmi teremtett lényt sem, legyen az ember, vagy állat. Nem voltak totemállataik, csak gyönyörű jelképeik, melyek mindig valamely természettudományi való lényegét összegezték, s hozták emberközelbe. Ilyen Csodaszarvasunk is. A legújabb távcsők segítségével, naprendszerünk örvénylő karjairól készült fényképek szarvasagancs képét mintázzák.

Amint kerek e világ, az ősi napvártákból születő templomok is kerek templomok voltak. Nyelvünk tükrében az anya és anyag szavak rokon fogalmakat rejtettek. Éppen ezért a kőből, anyagból készült istentiszteleti helyeket nyelvünkön anyaszentegyháznak nevezzük megkülönböztetve az Egyház csupán szellemiséget magába foglaló értelmétől. Ősi anyaszentegyházaink alaprajzai az asszonyi testet mintázták legkisebb részleteiben is[10].

Mindezeket egybe kapcsolva “a természet temploma” volt fő imádkozó helyük, melynek lakóiról is gyakran megemlékeznek imáikban: a kicsi bogárról, még a hangyáról is[11]. Dombóvár-Mágócs közötti vasútvonalon hallottam egy idős férfit a méhekről azt mondani, hogy “Isten aranyos madárkái”. Ez a gondolat vált később az ősegyiptomi jelképrendszer részévé is; hitük szerint a lelkek mint méhek rajozzák körül a Napot, s az anyaméhet mehinek hívták.

A lelkeket néha lepkével is jelképezték tanító meséikben. Amikor a gyermekek afelől érdeklődtek, hogy honnan, s hogyan jöttek e földre, egy mese szerint szüleik a következő választ adták: “Amikor az édesapa a mezőn járt, egy lepke szállt a kezére, s abból rögtön tudta, hogy egy megszületni akaró lelkecske keres otthont. Így hát elindult az édesapa a kis lepkével hazafele. Amire hazaért az édesapa, az édesanya tejből, lisztből, mézből szép testecskét gyúrt, szemet, szájat is adott neki; az édesapával hazaérkező pillangó azonnal lelkecskévé változott, s bereppent a testecskébe. Így születtél fiacskám…” E mese kedvessége mögött ismét valóság rejlik: a tejen, kenyérkén, mézen élő őseink társadalmában az édesanya valóban “tejből, mézből, lisztből” alkotott testecskét gyermekének. Ilyen és hasonló mesék adnak hírt népünk azon tudatáról, hogy a világot lelkek népesítik be, közöttük élünk. A Természet Temploma a jóság, a szépség, a teremtés, a dal hona.

Ebbe a gondolatkörbe tartozik a tükrös mézeskalács szív – huszár – leány – és pólyásbaba állandósult alakja is, s tudjuk, hogy a tükör lélekjelkép. Már csak későbbi gondolati romlás eredményezte az ide nem tartozó mézeskalács alakokat.

 

A Táltosok voltak főpapjaink, népünk dalos tanítói. Nem írtak lélek- és életbénító törvényeket, hanem a lélek szabad szárnyalását, s jóra igyekezésünk útjait egyengették. Dallal teremtettek, s nem kötötték lelkünket gúzsba kőtáblákba vésett tilalmakkal. Átvevő műveltségek papjainak éneke ősműveltségünk értelemvesztett maradványa, hiszen nyelvükben nem rokon fogalom a dal, a teremtés és a táltos, s e neveket nem foglalja értelmi egységbe nyelvük. A hullámmozgással telített Teremtésnek dallal való kapcsolatát sem ismerték. A kereszténységgel beálló üldözések idején e Táltosok koldusruhát öltve, láncos bottal járták a vidéket, látogatva, tanítgatva, gyógyítva a népet, még gyermekkorom idején is. De nemcsak egyszer jöttek, hanem rendszeresen vissza-vissza tértek, hogy megkérdezzék a gyermekeket, emlékeznek-e még tanításaikra, s az imára, amit velük hagytak. A magyarországi inkvizíció jegyzőkönyveiben csupán e békés tevékenységük derült ki, bűnt nem tudtak találni bennük. A gyógyítási tevékenységüket kárhoztatta a római “egyház”, egyrészt azért, mert eredményesebb volt a középkori papok tudományánál, másrészt pedig azért, mert ingyen, szeretetből gyógyítottak, s így a pénzéhes Róma jövedelemtől esett el.

Sajátosan magyar papi hivatalt töltött be a Mag papság, kik különálló rendet alkottak. Magukat Magúrtól eredeztették, tehát a fény papjainak, a világosság hordozóinak tudták magukat. Sem az európai, sem az ázsiai történetíróknak nem volt saját szavuk e tisztségre, s a latin végződéssel ellátott magus szó maradt fenn náluk, a magyarral való kapcsolatot nem is sejtve már.

Az erdélyi Rabonbán főpapi tisztségét a Hét Vezér népe is tisztelte. A Rabonbán ment az újonnan érkező magyar csoport elé, s letelepedésüket áldása kísérte.[12] Ők voltak a szent edények, így az Ukkon pohár őrei is. Örökletes hivataluknak ma az erdélyi Sándor család az örököse. E család neve szemere eredetet bizonyít éppen úgy, mint Álmosé is, akit népünk egy főpapjának tartok.

A Gyula főpapi szerepéről korábban már megemlékeztem. Most még csak annyit említek meg, tiszteletük olyan nagy volt, hogy István pogányellenes intézkedéseinek idején a Gyulákat felmentette a kötelező templomjárás alól.

Őseink imái megemlékeznek a Rózsapásztornak nevezett papokról is, kiknek temploma rózsabástya, s a rózsalányok szerepe is ide vezet vissza. E név nyelvünk és műveltségünk legősibb rétegeinek része. Rózsa szavunk a fényt jelentő sár szó fordított alakja, mely szó az arany fényét jelentette sárarany = fényes arany szavunk tükrében. Énekeink máig megemlékeznek Tündér Ilonánk selyemsár hajáról. E szerint tehát a Rózsapásztorok a Fény Őrei voltak, fényben éltek.

A Látók ugyancsak szent feladattal megbízott emberek. Tér is idő nem jelentett akadályt számukra. Amit ma távcsövek segítségével vizsgálgatunk, ők azt a helyszínre repülve tudták meglátni tudatkivetítés segítségével. Ennek emlékét Baranyában még a negyvenes években is őrizte népünk, sőt karácsonyi szertartásaik idején gyakorolták is.

A Nézők gyógyítók voltak. Bele tudtak látni az emberi testbe, s ennek megfelelően gyógyítottak. E nézők munkájáról még az I. Világháború idején is tudott a nép, s megemlékeztek róluk néprajzosaink is.

Az Úrosok neve eredetileg Istenest jelentett. Ma igen helytelenül orvosnak hívjuk e tevékenységet folytatókat. Az Úrosok tudománya igen fejlett volt. Az inkvizíciós jegyzőkönyvekből tudjuk meg, hogy vizeletvizsgálatot végeztek a betegség okának megállapítása ügyében, a testet tapintással, meghallgatással vizsgálták, e módszerekkel századokkal előzve meg a nyugati orvostudomány módszereit. Munkájukat Isten teremtő munkája részének tartották, s pénzt, javadalmazást nem fogadtak el.

A Javas asszonyok a teremtés számukra elérhető javaival, imával, ráolvasással, gyógyfűvek nagy ismeretével és használatával gyógyítottak igen eredményesen még századunk hetvenes éveiben is. A híres óbudai javasasszony a világ minden tájáról hozatott gyógynövényekkel gyógyított; egyetemen végzett orvosok küldtek hozzá betegeket. Édesanyám gyógyíthatatlannak tartott érbetegségét sikerrel kezelte. Orvos leánya alapította meg hazánkban az első hivatalos, természetes gyógymódot alkalmazó orvosi irodát, hogy folytassa édesanyja tudományát, akit akkor bíróságilag eltiltottak tudománya gyakorlásától. Napjaink gyógyító asszonyai, mint Úros elődjeik szintén hangsúlyozzák, hogy nem ők, Isten a gyógyító, s munkájukért nem fogadnak el javadalmazást.

A magyar pap élete mindig a mértékletesség keretein belül telt el. Népünk többször is írt a keresztény főpapsághoz kérvén, hogy falujuk papját váltsák le, mivel kövér, mértéktelen életet élő ember, s az ilyen, aki saját maga életén nem tud uralkodni, nem alkalmas mások lelki gondozására sem.

Legnagyobb ünnepünk a téli napforduló ideje volt, a beteljesülés, születés és új élet ünnepe. Ezen az éjszakán búcsúzott öregedő napunk – kit őseink Öreg Miklós néven tiszteltek – a Teremtéstől. A lenyugvó nap sugaránál vörösre festett ég volt köpenye, a hóborította hegyek, földek köpenye fehér szegélye. Az ő alakja vált későbbi, európai keresztény egyházak Miklós püspökévé, Mikulásává. Őt ismerhetjük fel Toldi Miklósunk személyében is. Mire öreg Miklósunk magával vitte az este utólsó színeit, s Öreg Istenünk palástján felcsillantak az első csillagok, indult útnak a világegyetem túlsó partjáról Csodaszarvasunk, hogy dalával az új élet ígéretét hirdesse. Ugyanekkor indult el falvaink népe is egymásnak boldog Újévet kívánni, hiszen a Nap születésnapja volt az Újév kezdete is.

Hatalmas találkozás, hatalmas várakozás éjszakája a Karácsony este: Nagyboldogasszonyunk, Korasszonyunk, s az Élet születésének szent ünnepe. A csodák éjszakája, amikor az állatok is megszólalnak éjfélkor, s a természet is elmondja titkait a vele élőknek. Házról-házra járva tisztelődtek az emberek, s jókívánságokkal vetették be egymás életét: ezek a jókívánságok a gabonával együtt érnek, növekednek majd naggyá az új esztendőben. És zengett az imaének, hogy újjáteremtse a világban a szépet, a jót, a nemeset. A nap nélküli sötét éjszaka időt adott a magábaszállásra is. A templomok harangjai a lélek szavára figyelmeztették az embereket, s javulásra intették azokat, akik erre rászorultak. A karácsonyesti áhítat ideje az önmagunkba nézés ideje is volt. Az éjféli áhítat alatt gyakorolta népünk a fenyítés egyik legszigorúbb alakját, a kiénekelést[13], melynek megoldása szelíd, nem bántó, de mégis figyelmeztette a vétkest, hogy ismerik tetteit, s a közösséget is elővigyázatosságra intette.

Mikor az égi csillagok már-már ráborultak a falura, s egyikük-másikuk fenn is akadt a magasabb fenyők felső ágain, tűnt fel Csodaszarvasunk méltóságteljes alakja is az e földi országútakon. Népünk Ákosnak, Ékesnek is hívta. Agancsai végén égő gyertyák ragyogtak, közöttük parányi bölcsőben az újjászületett nap, Magor pihent, hogy majd ismét megküzdjön földünk két ősellenségével: a sötétséggel és hideggel. Nemcsak a külsővel. A belsővel is. Csodaszarvasunk agancsain almák, aranyos diók, a világmindenség és az elmúlt év gazdag termésének jelképei hoztak örömet a gyermekeknek. Mire sápadozni kezdtek az égi csillagok, Csodaszarvasunk búcsúéneke hangzott el, majd agancsait letette a falu asztalára, hogy gyertyatartóként világítson sötét téli éjszakákon, s világosítsa meg az agancsok között álló Igazmondó Aranytükröt is, hogy továbbra is szépek, tiszták maradjanak a Jóisten gyermekei. Tavasszal pedig eke alakjában segítette elvetni az új életet: őseink így jelképesen fénnyel szántották-vetették be földjeiket. Az újjászületett, napról-napra szebbé, erősebbé növekedő Nap arca a tiszteletére emelt kapu keretén belül ragyogott fel először az újévben.

Karácsonyunk Korasszonyának tiszteletére némely vidéken kerecsenmadarat repítettek az ég felé, ünneplő lelkük jelképeként. Korasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk szülte, nevelte, bízta Csodaszarvasunk őriztére szép napunkat a teremtés hajnalán. A Korasszony eme Csodaszarvas lábainál életet szülő képének első ábrázolása 12.000 éves.[14]

Pannon vidékeink karácsonyának jelképe a fenyő, a fény fája volt. E nyelvi kapcsolat kétségtelenné teszi mai karácsonyfánk eredetének helyét. A fenyő ágai a Csodaszarvas agancsait mintázták, s az életet hirdették.

Ugyancsak pannon fényünnep a pünkösd: a Nap, a fény ünnepe, a testi-lelki megvilágosodás, s szépség ünnepe. Nap szavunk a fény szó fordítottja. Előestéjén piros pünkösdi rózsát kötöttek az ajtófélfa fölé, a Nap jelképét: nyelvünkben máig is azonos a világ és a virág szó. A Nap jelképe a házak ormán is ki volt faragva. A pünkösdi királyság oly ősi kor emléke, amikor hazánk területe volt az északi sarok, s egy nap egy esztendő volt, s egy nap a világ. Az északi sarok nem jelentett még jégbefagyott világot, hanem ennek az ellenkezőjét: állandó fény ragyogott. Ez volt őseink földreérkezésének ideje, a Fény Kora, a Tündérkor. Hazánk területén szantálfák, magnóliák, datolyapálmák virultak és gondtalan, boldog élet. Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy az Arany szó eredetileg az erő és anyag egyensúlyát megjelenítő fényt és életet jelentette nyelvünkben. [ar=erő, any=anyag, e kettő egyensúlya teremti meg a világon megjelenő egyetlen erőnyt (energiát), ami, illetve Aki a fény szárnyán megjelenő Élet.]

Egyéb ünnepeink közül csak néhányat említek meg.

Nagyboldogasszonyunk ünnepei

Kisasszonyunk számos ünnepe ősi keletű, s nyugati kereszténységen belül nem található. Ilyen a már említett Sarlós, s Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.

Újév kezdetén indultak el a farsangi vígasságok, a párválasztás előünnepei.

Február második napja az új tűz, s az ősi tavaszkezdet ünnepe.

Február harmadika “Balázsoló nap”, a fénnyel gyógyítás emlékünnepe.

Farsang vasárnapja a Dunántúlon a Busó járás, illetve Turkajárás, az újjáéledő Élet ünnepe.

Kiszekihordás, a tél jelképes kihordása, a tavasz kezdete

Suprikálás – betegségűző tevékenység, amikor kis vesszőköteggel ütögetik gyengén a meglátogatott egyén lábát, s így űzik ki belőle a betegséget. A vesszőköteg mindig fénnyalábot jelképez.

Virágvasárnap, vagy Barkaünnep: ősi fényünnepünk, melyet a rózsapásztor és rózsalányok segédletével rózsa-bástyában ünnepeltek.

Húsvét, a világteremtés ünnepe

Májusfa állítás az új élet reményének ünnepe

Szűzgulya hajtás

A tavaszi napforduló Tündér Ilonánk Magorral való nászának ünnepe, s ezután már Magyar Ilonaként tisztelték.

Pünkösd a pannonok Nap és Fényünnepe

Nyári napéjegyenlőség az új tűz ünnepe. Előestéjén minden tüzet eloltottak a házakban, hogy másnap, a Gyula által, napból gerjesztett égi tűz legyen ezévi tűzük kezdete. Ekkor történt a fiatalok “egybe regölése”: négyszög alakú máglya mellett foglalt helyet a falu népe:



Tűzét megrakoljuk, négyszögre rakoljuk,

Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,

Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,

Harmadikán ülnek szép ifjú legények,

Negyedikén ülnek szép hajadon lányok!”



A közösség éneke regölte egybe az egymást választó fiatal párokat, miközben a legények átugrottak a tűz felett. Ez a “tűzön való átmenés” népünknél soha nem fajult el a későbbi társadalmak tűzáldozataivá. Az ezt követő tánc ugyancsak a teremtés eszköze, s ima volt. A magyar tánc feltartott kezekkel, egyenes derékkal való Isten elé állás, s a magasabb életközpontok ébresztője ellentétben a ma dívó, alacsony ösztönöket kiszolgáló u.n. táncokkal.

Azt is meg kell említenem, hogy népünk kívánságai mindig csak a jó felé irányultak. Soha meg nem átkoztak élő lelket. Ártó szavakat csak a gonosz felé küldtek: elküldték a jégesőt a sivatagba, ahol ártani senkinek nem tud, de használni talán igen, vagy eloszlatták a viharfelhőket, a betegséget a megsemmisülésbe küldték. Ember, állat, növény felé csak a jót hozták elérhető közelbe mondókáikkal.

 

Csak a legrövidebb, vázlatos felsorolásra szorítkozok jelen írás keretében:



Csodaszarvasunk Isten hírnöke, a teremtett világ jelképe: agancsai között hordja a napot, szügyén a holdat, homlokán az esthajnalcsillagot, agancsain az égi csillagokat, s ahány szőre szála, annyi csillag rajta.

Madár: lélekjelkép, az anyagot és erőt összekötő lélek és élet jelképe

Székelykapu: kerete az anyag jelképe, az ezen belül felkelő Nap az életet hozza, s így oltárrá avatja; dúcában tanyázó galambok a lélek lelképei. Tájolásával bizonyos ünnepeket, legtöbbször a téli, vagy nyári napéjegyenlőséget jelezték.

Turul madarunk kiemelten napjelkép: röpte jelképezi a Nap látszólagos körpályáját.

Csengő, harang: lélekjelkép, a jó ember érzékeny lelkiismeretének jelképe

Igazmondó aranytükrünk: a lélek és lelkiismeret jelképe. Ez a legősibb korok óta jelenlévő, s legtovább fennmaradó jelképünk[15]

Megyer: Isten teremtő erejének jelképe. Ég felé mutató, egyenes bot a hímség, a reá kötött szalagok, s virágcsokor nőiségi jelkép. E kettő együtt életjelkép.

Mén rud: hunmagyar népünk Mén Istenének tiszteletére épült oszlop, fenti jelentéssel. Ipolyi Magyar mithologiája ezen mén-rud, illetve Nimród méreteit is megadja.

Az életfa: a világokat összetartó erő jelképe. Magyar életfa volt a Csodaszarvas agancsa, a fenyő, a virágos életfa, melyen egy tőből ezer virág virított, a háromágú gyertyatartó, szádokfáink.

Gyertya: az égi fény jelképe. Gyújtatlan gyulladó gyertyáink pedig az égi csillagok.

Zászló: rúdja a teremtő erő, lapja az anyag jelképe, a kettő együtt életjelkép. Népi imáink mennyei ászlója az északi fény piros-fehér-zöld lobogása: e színek a legősibb idők óta nemzeti színeink, s Tündér Ilona és Magúr színei. Az északi fény ritka, de néha látható fehér-kék színei fehér-hunjaink nemzeti, s nagyasszonyuk Temise jelképes színei. Ez ment át később a kék-fehérben ábrázolt kersztény Szűzanya színeivé.

Kalács: Boldogasszonyunk, s az életben jelenlévő Teremtő jelképe. Hasonló gondolatot rejt népünk azon figyelmeztetése, hogy minden búzaszemen Jézus arca van jelen.

A palócvidéki karácsonyi ostya: napjelkép. Palóc népünk a napot “eleven ostyának” is hívta, s ez figyelmeztette, hogy fényt eszik, amikor magához veszi éppen úgy, mint amikor táplálékot vesz magához. Minden földi táplálék: fényparány, olyan csomagolásban, amit el tudunk fogadni.

A Kör, a Korona a teremtett világ jelképe, melyet a Madár hord szárnya alatt: “szárnya alatt korona, koronában igaz hit, igaz hitben Boldogasszony…” Más ima szerint: “Felnézek magas mennyországra, ott látok egy szűz koronát, kivül aranyos, belül irgalmas…”[16]

Nemzeti címerünk: őseredetileg az élet edényét, kupáját jelentette, melynek két partját az élet alapját képező négy erő köti össze. A mellette álló angyalok közül a jobb oldalon álló Magor teremtő lelkének, a bal oldalon álló Hunor lelkének és Isten-ostora szerepének jelképe. A helyettük később használt két lombos ág közül a makkos tölgyfa Magor jelképe, az olajfa dárdás levele Hunoré.[17] Ezen élet-edény képe ment át a lovagkor címer pajzsaira.

+



Ősvallásunk néhány alapgondolatát igyekeztem a lehető legrövidebben tárgyalni dolgozatomban, ahogy azt hagyományainkba, nyelvünkbe, imáinkba rejtve megismerhettem, melynél szebbet, tökéletesebbet a világ nem alkothat. Nincs a világnak oly tökéletes nyelve, mint a magyar. Nincs a világnak olyan vallása, mely a nép nyelvébe, hagyományaiba épített szerves egység, csak a magyarnak. Nincs a világnak oly népe, mely ezt felfogni, élni, s megőrizni tudja, mint a magyar.

Akkor, amikor nemzeti vallás megalkotásáról beszélünk, meg kell említenem, hogy e fogalom népünktől idegen. Vallása egyénnek lehet csak, a teljes gondolatszabadság jegyében. Az ugyan azt a világnézetet valló egyének, magyarok közössége alkotja a magyarok egyházát, mely szó az Isten és a lelkek közösségének tudatát fejezi ki, s egyúttal Istent, embert és a világot szerves egésszé olvasztja össze. Istennel és a Világmindenséggel való egységünk okos tudata határozza meg helyünket, szerepünket e világban és ez élteti testünket-lelkünket, biztosítja életünk állandó fejlődését, Istenben való kiteljesedését.


 

Ipolyi arnold Magyar mythologia, III. kiadása, Zajti Ferenc kiadása, Budapest, 1928

Magyar Adorján Az ősműveltség. A Magyar Adorján Baráti Kör kiadása Budapest, 1995

Magyar Adorján A Csodaszarvas, A Magyar Adorján Baráti Kör kiadása 1991

L.A.Waddel The Phoenicin Origin of Britons, Scots and Anglo Saxons. the Christian Book Club of America 90250

Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék, Archaikus népi imádságok. Magvető Könyvkiadó Budapest, II. kiadás, 1976

Kodály Zoltán Visszatekintés, Összegyűjtött iratok, beszédek, nyilatkozatok. Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1964

Tomory Zsuzsa Kezdeteink, 1995, a Nagy Lajos Király Egyetem Bölcsészeti Tagozata Kiadása, Miskolc

Tomory Zsuzsa Karácsony, kézirat 1993

Tomory Zsuzsa Égen menő szép madár. A magyar ima – kézirat, 1989







--------------------------------------------------------------------------------

[1] Ipolyi Arnold Magyar mythologiája szerint A Bécsi Krónikában Isten neve Tenő alakban őrződött meg, s tenni ígénkkel azonos mai alakja Tevő.

[2] innen származik a görög chaos szó

[3] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék c. műve

[4] energiája

[5] Ipolyi Arnold Magyar mythologia

[6] Dr.Molnos Angéla Magyarító könyvecske

[7] Magyar Adorján Az ősműveltség

[8] L.A. Waddel The Phoenician Origin of Britons, Scots & Anglo Saxons

[9] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék c. műve

[10] Magyar Adorján Az ősműveltség

[11] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék

[12] Ipolyi Arnold Magyar mythologia

[13] Kodály Zoltán Visszatekintés

[14] E. Hadingham Secrets of the Ice Age, 239. old. La Femme eu Renne című kép,

[15] l.: népünk tükröseit

[16] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék

[17] Tomory Zsuzsa Nemzeti címerünk

Súgó Még nincs hozzászólás.