Mátyás király nagy előszeretettel, sokszor saját maga, csak egyedül, sokszor pedig néhány jó barátját, tekintélyes főnemest, vagy főurat, vagy becsületes nemes embert magához véve, ment fel a budaszentlőrinci kolostorba. Egy alkalommal, amikor már leszállt az este, bebocsátást kért a kapun. Az egyik pap, beengedte Mátyást, és akarta szétkürtölni a hírt, hogy megjött a király, de Mátyás figyelmeztette: most ne szóljál senkinek. És azok a szerzetesek, akik észrevették, hogy itt van a király, kénytelenek voltak megesküdni, hogy nem árulják el jelenlétét. Ugyanis, ahogy mondani szokták, az uralkodó „gyors lejáratú, rutin ellenőrzésre” érkezett. Valamire nagyon kíváncsi volt, valami olyan titokra, aminek meglátása és tapasztalása eleve kizárta volna, ha a pálosok tudják, hogy ő ott van. Ne gondoljunk nagy titokra. Legalábbis, a leírás, ami ebből az eseményből fennmaradt számunkra, az úgy tűnik elég hiányos és a lényeget természetesen nem mondja el.

Este, az utolsó misemondás után elkezdődött a nagy vezeklések időszaka. Ez azt jelenti, hogy a pálosok összejöttek egy nagy kolostori teremben, és ott egy hatalmas nagy ostorral, amit bátran nevezhetünk a Teremtő Isten ostorának, egymást jól és kegyetlenül elverték. Ez úgy tűnik, egy öncélú aszkézis volt. Azonban ezt el is felejthetjük, mert a pálosok túlnyomó többsége a vitézek közül került ki. Nem árt tudni, hogy ők nem csenevész emberek voltak. Pl. ha egy pálos kolostorban felbukkant egy kis termetű ember, akkor az az egész közösség megrökönyödésére volt, mindenki csodálkozott, hogy egy kis termetű ember hogyan léphetett be a kolostorba. Ezek az emberek ugyanis férfiak, sudár termetűek, délcegek voltak, tartásuk volt, és általában kardforgató férfiak közül kerültek ki. Ilyen közösségben az, hogy öncélú módon elkezdenek vezekelni, egészen egyszerűen nem létezik, mert ez egy olyan szertartás, amikor ténylegesen le kell vezetni a világban működő rosszat. Le kell vezekelni a világmindenségben működő fenyegető sötétséget és rosszat. Ez pedig szenvedés nélkül még soha senkinek nem sikerült.

Ekkor a kolostorban a perjel úr egy Gergely nevezetű rendfőnök volt, akit Mátyás nagyon szeretett. Gergely perjelt Mátyás király annyira szerette, hogy amikor a haláláról értesült, akkor az ebédlőasztalnál sírva fakadt, mert ő pontosan tudta, hogy kit sirat el. A főurak egészen egyszerűen nem értették miért, és ekkor Mátyás a következőket mondta nekik: „meghalt országomban egy főpap és úgy tűnik, hogy erről senki nem tud”. Ezt a mondatot Mátyás ma is elmondhatná, mert úgy tűnik, hogy ezekről a hatalmas férfiakról, akik ténylegesen az életüket áldozták azért, hogy mi itt az ezredvég idején úgy ahogy még, de éldegéljünk, egészen egyszerűen, mintha nem is léteztek volna, arra gondolunk, hogy ez maga a régmúlt és történelem. De ez nem a múlt, mert ez egy olyan jelen, ami most is a jövendő záloga.
Mátyás tehát felment a templomban a karzatra és végignézte azt a félelmetes – és ténylegesen újra és újra hangsúlyozandó – férfias aszkézist, amit a pálos atyák végrehajtottak, teljesen titokban, mert itt ez a lényeg.

Hogyha pl. a ferences testvérek böjtöltek, vezekeltek, ez úgy nézett ki, hogy egész ország-világ tudta. Azt, hogy a pálosok vezekelnek, és sanyargatják magukat, senki nem tudta, ugyanis ennek semmiféle külsődleges jele rajtuk nem volt. Ha mondjuk 40 napos böjtöt tartottak, napi 1 dl vörös boron és egy kis darab kenyéren, akkor ez rajtuk nem látszott. A pálosok nem vízzel és kenyérrel böjtöltek, hanem borral, és itt gondoljunk az utolsó vacsora misztériumára. Ezekre oda kell figyelni!

Gondoljunk arra, amikor egy alkalommal összehasonlítják Mátyás királyt Frigyes, német-római császárral. Maga Zrínyi Miklós is megteszi ezt az összehasonlítást, s a következőket mondja: „amaz fösvény, kapzsi, zsugori és a kincseit ládában gyűjti és vízivó, emez pedig nagyvonalú, adakozó és a kincseit nem ládába gyűjti, mert a magyar király a dicsőséget gyűjti magába és sugározza szerteszét a világba és Mátyás király borivó. Úgy tűnik, hogy ez az apró kis jelentéktelennek tűnő mozzanat, adott esetben eléggé fontos lehet, ugyanis a magyar nyelvben a borivásra van egy vallásos fogalom: ÁLDOMÁS – ez pedig szertartás.
A pálosokon tehát senki nem látta, hogy vezekelnek, és böjtölnek, mert nem lehetett tapasztalni rajtuk a szenvedést, amelyért titokban, az ország megmaradásának érdekében keresztülmentek nap, mint nap. Amikor valaki találkozott velük, akkor egy daliás, ha már öreg, akkor tisztességben megőszült, délceg, fehér ruhás, sugárzó arcú öregembert látott, mintha maga a Teremtő jött volna le közénk. És hihetetlen erő sugárzott belőlük.
Velük ellentétben meg kell nézni a mai pálosokat, mert életpéldát a mai pálos rend is vehetne az elődökről, mert ezek nem titkok. Miért nem állítják helyre az eredeti pálos hagyományokat, miért csak a látszatok látszatáig jutnak el? Az ember elképed, hogy pont azokon a területeken, ahol nagy dolgokat kellene, sőt kötelező lenne ma is végrehajtani, ott van a legnagyobb csönd, tunyaság, és a viszonylatokhoz képest a legnagyobb nemtörődömség.
Mi történt ezen a különös éjszakán, amikor Mátyás király megjelent titokban a kolostorban? Felment a karzatra és azt látta, hogy a pálosok kegyetlenül, vérig verik egymást a hatalmas, fenyegetően erőteljes ostorokkal, és amikor úgy tűnt, hogy már-már vége van a nagy ostorozásnak, Mátyás király megcsóválta a fejét és a következőket mondta: ez így nem jó, a perjel úr kimarad ebből a szertartásból? És akkor figyelmeztették az ott lévő kispapok: Felség, várja ki a végét! És kiderül, hogy a perjel, - ma úgy mondanánk - egy olyan napi adagot kapott ebből a szertartásból, ami sokszorosan meghaladta a kolostor többi lakóinak szenvedését. És Mátyás, amikor ezt látta, a könnyei elkezdtek potyogni. Itt érzékelhető, hogy egy olyan király, akiről elmondták, hogy amikor Szabács ostrománál maga mellé vett egy kis apródot, hogy együtt menjenek a várfalak kifürkészésére. Egy csónakon cserkészték be a várat, de észrevették őket a törökök és odairányították az ágyút. A lövedék a Mátyás mellett ülő kis vitézt találta telibe, Mátyás szeme sem rebbent, pedig ez egy haláleset volt és igenis megsiratta a kis segédjét.

Tudjuk, hogy Mátyást imádták a vitézei, mert mindenkit név szerint ismert, ha kellett ő kötözte be sebeiket, ő bíztatta őket, ha csüggedtek. És itt amikor mellette halt meg a kis vitéz, a szeme sem rebbent, mintha nem történt volna semmi, szépen ment tovább és nézte a falakat.
Budaszentlőrincen pedig elkezdtek potyogni a könnyei, mert ez magának Krisztusnak ostorozása, ez az a szenvedés. Tehát itt a pálosok nem a saját testükben szenvedtek, hanem újra átélték, ahogy Krisztus szenvedett az ostorozástól, és a budaszentlőrinci vikárius, a megostorozott Krisztus szinte összes szenvedését magára vette. Ez azt jelenti, hogy amikor őt verték, akkor már nem, mint perjel volt jelen, hanem mint Krisztus, és Mátyás ezt látta, ez hatotta meg annyira, hogy sírt.

Ekkor így szólt Mátyás a karzaton: „Óh szent férfiak, óh Isten harcosai, akikben semmi hiányosság nincsen, egytől egyig szent férfiak vagytok!”

Ebben a mondatban nagyon sok mindent elmondott: harcosok, szent férfiak, Isten harcosai. Harcolni ugyanis nagyon sok úton-módon lehet ebben a világban. Mátyás ezt követően mondta Gergelynek, hogy oda fogja adományozni nekik a Fehéregyházi templomot. A fehéregyházi templom maga a titok. Tudjuk, hogy Mátyás fennmaradt levelében, - melyben a pápai megerősítést kéri Rómából, - leírja: a hegyek lábánál található az a fehéregyházának nevezett templom, amelyet szent elődeink építettek és most romokban áll. Mátyás a pálosokon keresztül ezt a Fehéregyházát újította meg. És nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a hagyományok szerint Árpád vezér sírja valahol a Fehéregyházi templom körzetében volt. És Mátyás király ezt az egyházat bízta a pálosokra.

Mindezek után már eléggé tisztán lehet érzékelni, hogy Mátyás király és a pálosok kapcsolata nem egyszerűen egyéni szimpátián alapult. Minthogyha maga a pálos rend és maga a király, tényleg tudtak volna egy nagy titkot, amely Magyarország megmaradásának zálogát jelentette. Amikor meghalt Mátyás, a pálos évkönyvekben megjelent a következő bejegyzés 1490. április 5-ével. „Az egyik hollós, siratja a másik hollóst”.

Úgy tűnik, hogy a Hollós, Mátyás neve előtt nagyon sokféle jelentéssel rendelkezett.

A következőkben aztvizsgáljuk meg, hogy ki, vagy mi ez a titokzatos holló. Miért a holló játssza itt most a főszerepet? Ez a miniatúra az Anjou legendáriumból származik, a Remete Szent Pál életét bemutató harmadik képecske, ennek vannak előzményei, és van egy következménye is, ahol már a képmező következő részében Remete Szent Pál halálát látjuk megörökítve.

Most csak a harmadik képet fogjuk megvizsgálni. Azt lehet tudni, hogy a pálos rend, thébai remete Szent Pált tekintette saját hősének. De azt is lehet tudni, hogy ez a thébai remete, minden jel szerint hasonmása, vagy váltótársa annak a Szent Pálnak, aki az események hátterében itt végig jelen van, és ezt maguk a pálos himnuszok árulják el. Amikor a középkori pálos himnuszok elkezdenek beszélni thébai remete szent Pálról, egy darabig ténylegesen a nagy hitvalló élettörténetét olvashatjuk, majd egyszerre jön egy hirtelen fordulat, és kijelentik az első remetéről, hogy ő apostol és próféta, és ez már nem a thébai remete szent Pál, de mégis egy Szent Pálról van szó. Az apostol Szent Pál a jóraforduló Pál, aki Saulusból lett Paulus, őt ismerjük, de itt egészen biztos, hogy nem róla van szó, hiszen thébai Pál élettörténetét mesélik el.

Hogyan került ki ébai remete szent Pál a sivatagi magányba, mert itt úgy tűnik nagyon fontos, hogy egy magányosság mentén haladunk. Tehát a pálos rendben olyan emberek élnek, akik a magány nagy próbáját az életük folyamán már kiállták. Ez egy nagy próba, és nem azonos az egyedüllét időszakával, mert az ember ha már nagyon unja embertársait, akkor nagyon jól érezheti magát egyedül, de ebben még semmi megpróbáltatás nincsen. A magány nagy próbája a pálos rendnél, mindig a halálban megjelenő egyedüllétet jelentette. A pálosoknál ugyanis volt egy szertartás, a felvételi szertartás, amelyet az itt eltöltött első év után végeztek el. Tehát egy évig az ember tulajdonképpen minden kötelezettség nélkül élhetett a pálosok között.

Egy év után viszont döntenie kellet, hogy be akar-e lépni a pálos rendbe vagy sem. Ha úgy döntött, hogy belép, akkor következett el az a nagy próba, ami általában azt jelentette, hogy azokban a barlangokban, melyek általában majdnem minden pálos kolostor körzetében fellelhetők voltak, történt a felvételi szertartás. Ezekben a barlangokban a fő csarnokban volt egy kőből készült kád, egy szarkofág, vagyis koporsó. A jelöltnek ebbe kellett belefeküdnie, és ebben nem jelképesen, hanem valójában élte át a halált, és a halálnak azt az arculatát, amely fenyegető, iszonytató, és hatalmas nagy egyedülléttel és magánnyal jár. Ezért beszélnek úgy a pálosokról, hogy „akik kiállták a magány és egyedüllét próbáját”. Az ember, halálának pillanatában hirtelen nagyon magányossá tud válni, amikor kiderül, hogy minden elveszett: az élet, az érzékszervek, az a képesség, amivel azonosítani tudja saját személyiségét és kiderül, hogy teljesen egyedül van. Ez a félelmetes állapot az egyetlen érzés, ami megmarad, de olyan kínzó, gyötrelmes érzés, hogy erről a nagy világvallások jól ismert halottas könyvei lépten-nyomon beszámolnak.

Vajon miért fontos ezt az állapotot átélni, miért ez a kulcsa mindennek?
Mert különben a rosszat nem tudjuk jóra fordítani, mert aki nem ismeri a végső, szinte a pusztulás szélét jelentő minőséget, az a világban soha nem fog tudni jót tenni, mert minden jótette csak „lebegni” fog a világban. Ez a mérce.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.